„Célunk legyen az, hogy az életet radikális csodálatban éljük meg. Minden reggel úgy nézzünk a világra, hogy semmit sem veszünk adottnak. Minden elképesztő; minden hihetetlen; soha ne kezeld az életet megszokottként. Spirituálisnak lenni annyit tesz, mint ámulatban lenni,” írta Abraham Joshua Heschel.
Mennyire jól rímel ez Albert Einstein gondolatára: „Kétféleképpen élheted le az életed. Az egyik, hogy semmit sem tekintesz csodának. A másik, hogy mindent csodának tekintesz.”
Rudolf Otto vallástörténész rámutatott, hogy minden vallás – szentség – gyökerénél ez a csodálat áll. A rettenetes és lenyűgöző titok (mysterium tremendum et fascinans).
De egyben a tudomány középpontjában is a csodálat áll.
Pedig sokan a tudomány motorjának a kételkedést tartják. És valóban, a kételkedés szabadsága része a tudománynak. De ami igazán előrehajtja a tudományt, az nem a kétely – hanem a kíváncsiság. A vágy arra, hogy lenyűgöző új titkokat fejtsünk meg. És a csodálat, az áhítat, ami az embert áthatja egy felfedezéskor.
Goethe írja, hogy a megértés a csodálkozással kezdődik. Aki nem képes rácsodálkozni a világra – az megtanulhat róla ezernyi tényt, feltárhat milliónyi adatot, ezeket unalomig rendezgetheti – de valójában egy jottányit sem haladt előre a világ megismerésében. Nemhogy megértésében.
Heschel feje tetejére állította a szokásos moralizáló érvelést. Szerinte a bűn melegágya nem a kíváncsiság – hanem a közöny. Amikor adottnak, megszokottnak veszünk dolgokat. Abból fakadnak a leggonoszabb tetteink.
Óvakodj azoktól, akik, legyenek bármennyire okosak és intelligensek, de csak cinizmus lakozik a szívükben, és nem képesek a gyermeki rácsodálkozásra!
(notes to myself)
kép: AlbarraÌn Cabrera
