Ácsán Cshá thai buddhista tanító a thai erdei hagyomány egyik nagy mestere volt a huszadik században. Számos ázsiai és nyugati tanítvány utazott hozzá messzi földről, hogy részesüljön a bölcsességéből. Közéjük tartozott a 60-as években Jack Kornfield, egy zavart és magányos amerikai zsidó fiú (azóta maga is neves buddhista tanító). Kornfieldet annyira magával ragadta a buddhista tanítás (dharma), hogy ő maga is szerzetesnek állt.
Kornfield később átutazott Burmába, ahol egy másik mester irányítása alatt egy évig csendes meditációs elvonuláson vett részt. Amikor az egy év leteltével visszatért Thaiföldre, hosszasan ecsetelte Ácsán Cshá-nak, hogy miként oldódott fel a teste a fényben, milyen belátásokat szerzett az ürességről, és mennyire megkedvelte a szabadságot, ami a belső csend óráiban áthatotta.
Ácsán Cshá elismerően bólogatva hallgatta. Aztán elmosolyodott és megjegyezte:
„Nos, legalább van még valami, amiről lemondhatsz.”
Kornfield megértette, hogy a különféle különleges tudatállapotok önmagukban nem értékesek. A meditáció legfeljebb arra egy módszer, hogy lecsendesítse az elmét, és az képessé váljon lemondani dolgokról. Az elengedés művészete – erre tanította Ácsán Cshá a tanítványait.
Egy másik alkalommal Cshá és tanítványai egy mezőn bandukoltak, és megláttak egy nagy sziklát.
„Vajon ez a szikla nehéz szerintetek?” – kérdezte a mester.
Kornfield a maga Nyugaton iskolázott elméjével rögtön méricskélni és számolgatni kezdett magában, próbálta megbecsülni a szikla súlyát, és hogy milyen nagy erőre lenne szükség az elmozdításához.
„Bizony nehéz, mester,” felelte.
„Ha nem emeled fel, akkor nem nehéz,” mosolygott Ácsán Cshá.
Vajon hány nehéz súlyt cipelünk magunkkal a múltból, ami azért nehéz – mert felemeljük? Mert magunkkal cipeljük? Mert nem vagyunk képesek elengedni? Görnyedezünk, szenvedünk. Ha letesszük a terhet, attól még ott marad, nem tűnik el – de nekünk nem lesz többé súlyos.
Milyen könnyű letenni egy terhet – és mégis, a legkönnyebb dolgokat visszük véghez a legnehezebben. De amikor az elme megfigyeli saját magát, nem ítélkezve, szelíden és kíváncsian, akkor ez is lehetségessé válik.
„Amikor mérges vagy, esetleg sajnálod magad, az remek alkalom arra, hogy megértsd az elméd,” tanította.
Elutasította a dogmákat: szerinte a tanítást mindig rugalmasan annak az igényeihez kell igazítani, akinek szól. „Ha azt látom, hogy valaki bele akar esni a gödörbe az út jobb oldalán, akkor azt mondom neki: fordulj balra. Aki az út bal oldalán akar beleesni a gödörbe, annak azt mondom: menj jobbra.”
Kételkedni természetes, mondta. Csupán az a fontos, hogy ne azonosuljunk a kételkedésünkkel. A kételkedés éppen úgy rabul ejtheti az elmét, mint a vakhit.
Azt tanította, hogy a Buddha tanításait nem könyvekben lehet fellelni: mindenkiben ott van egy bölcs Buddha, a belsőjében, csak meg kell találnia és hallgatnia kell rá.
