„Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben,” írta Dosztojevszkij. „Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mígnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is.”
De vajon miért kezd el valaki hazudni magának? Miért és honnan ez a kényszer, hogy letagadjuk az igazságot – és mi ez az igazság, amivel nem akarunk szembenézni?
A lélek mélyrétegeiben leülepedő fájdalom az, amivel nem akarunk szembenézni. A fájdalom, amit amiatt a meggyőződés miatt éreztünk, érzünk, hogy nem vagyunk elég jók és nem vagyunk méltók a szeretetre. Ez az, amivel nem akarunk szembenézni – ez az, amit magunk elől is rejtegetünk, ami elől rettegve menekülünk. Különféle ön- és közösségpusztító viselkedésekbe. Amelyek ideig-óráig azt az illúziót keltik, hogy a kezünkben van a kontroll – hogy tisztelnek és szeretnek minket. És folyamatosan önáltató hazugságok bonyolult hálóját szőjük, hogy saját magunkkal is elhitessük: igazából nekünk ez kell. Ez szükséges. Ez vagyunk mi. Csak így érvényesülhetünk.
És, ahogy lenni szokott, a fájdalom elől való menekülés még több fájdalmat okoz. És még több önigazoló hazugságot tesz szükségessé. Csak hogy az ember el tudja viselni a hétköznapokat.
Én egy picit megfordítanám, amit Dosztojevszkij mondott: az ember eleve azért hazudik magának, mert úgy érzi, mások nem szeretik és tisztelik – és ezért nem tiszteli, nem szereti eléggé magát. Ezt a mondatomat persze megint félreértik majd egyesek. Amikor azt írom: önszeretet, akkor nem a kritikátlan önimádatról beszélek – hanem arról a képességről, hogy kedvesen, nagylelkűen, együttérzéssel fordulj oda magadhoz. Azzal az igénnyel, hogy megértsd és elfogadd, aki vagy, ami vagy. Enélkül nincs őszinteség sem magaddal szemben.
Sajnos a különféle felépülést és gyógyulást hirdető módszerek gyakran abból indulnak ki: hibás vagy, mi megjavítunk. Elromlottál, de mi majd jól megszerelünk. Pedig a valódi felépülés és gyógyulás eredőjében inkább ez kellene, hogy álljon: rossz dolgok történtek veled. A közösségedben nem kaptad meg azt a figyelmet és szeretetet, amit kellett volna – ezért magadnak sem tudod azt megadni. Ezért bántod magadat és a környezetedet is. Mi figyelünk rád és szeretettel támogatunk abban, hogy Te is képes légy őszintén és kedvesen odafordulni magadhoz – és másokhoz.
kép: Giovanni Gasparro
