Amikor Giordano Bruno megkérdőjelezte a geocentrikus világképet, egy végtelen és végtelenül izgalmas, hatalmas távlatokat megnyitó világegyetem képét tárta a világ elé. Megégették érte. Végül azonban Bruno, halálában is diadalmaskodott.
Amit viszont nem sikerült átörökítenie ránk, az a csodálat. Az érzés, hogy az egész létezésünk egy döbbentesen fenséges csoda.
Amióta megdőlt a geocentrikus világkép, mintha mi is elveszítettük volna a centrumunkat. Túl gyakran úgy fogjuk fel magunkat a világegyetemben, mint parányi, jelentéktelenül és tehetetlenül hányódó porszemet a hatalmas, végtelen, közönyös világűrben.
Nem vagyunk különlegesek. Elszigetelten, a koponyánk börtöncellájában töltjük büntetésünket, amíg leperegnek napjaink – ami után elnyel bennünket az ásító semmi. Így hát addig próbálunk behabzsolni minél több színes-szagos élvezetet, amíg még lehet.
Pedig mennyivel másként is felfoghatnánk!
Keleten van például egy csodálatos vízió Indra isten hálójáról. Ez a kozmikus háló a világ tengelyénél álló Meru hegyre van felfeszítve. Ennek minden keresztpontjában egy ragyogó ékkő – ami visszatükrözi a többi ékkő ragyogását.
Minden összefügg mindennel – kapcsolódunk egymáshoz, nem vagyunk elszigeteltek. Mikrokozmoszok és makrokozmoszok – esőcseppek és óceánok, magunkba foglaljuk a mindenséget és részei vagyunk egy nagyobb egésznek.
Ragyogó lények vagyunk, és tükröket tartunk egymásnak, szemlélve és visszatükrözve egymás fényét. Nem vagy egyedül egy végtelen világegyetemben – te vagy a végtelen világegyetem!
