Amikor Giordano Bruno megkérdőjelezte a geocentrikus világképet, egy végtelen és végtelenül izgalmas, hatalmas távlatokat megnyitó világegyetem képét tárta a világ elé. Megégették érte. Végül azonban Bruno, halálában is diadalmaskodott. Amit viszont nem sikerült átörökí­tenie ránk, az a csodálat. Az érzés, hogy az egész létezésünk egy döbbentesen fenséges csoda. Amióta megdőlt a geocentrikus világkép, mintha mi is elveszí­tettük volna a centrumunkat. Túl gyakran úgy fogjuk fel magunkat a világegyetemben, mint parányi, jelentéktelenül és tehetetlenül hányódó porszemet a hatalmas, végtelen, közönyös világűrben. Nem vagyunk különlegesek. Elszigetelten, a koponyánk börtöncellájában töltjük büntetésünket, amí­g leperegnek napjaink – ami után elnyel bennünket az ásí­tó semmi. Így hát addig próbálunk behabzsolni minél több szí­nes-szagos élvezetet, amí­g még lehet. Pedig mennyivel másként is felfoghatnánk! Keleten van például egy csodálatos ví­zió Indra isten hálójáról. Ez a kozmikus háló a világ tengelyénél álló Meru hegyre van felfeszí­tve. Ennek minden keresztpontjában egy ragyogó ékkő – ami visszatükrözi a többi ékkő ragyogását. Minden összefügg mindennel – kapcsolódunk egymáshoz, nem vagyunk elszigeteltek. Mikrokozmoszok és makrokozmoszok – esőcseppek és óceánok, magunkba foglaljuk a mindenséget és részei vagyunk egy nagyobb egésznek. Ragyogó lények vagyunk, és tükröket tartunk egymásnak, szemlélve és visszatükrözve egymás fényét. Nem vagy egyedül egy végtelen világegyetemben – te vagy a végtelen világegyetem!