1968-ban az amerikaiak tönkrebombázták Ben Tre vietnámi várost, hogy megakadályozzák a vörösök előretörését. Több száz civil halt meg a támadásban. Egy amerikai katonatiszt kijelentette, hogy a város bombázása azért vált szükségszerűvé, hogy meg lehessen menteni a várost.
Amikor ezt Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista szerzetes meghallotta, egy versben írta ki magából azt, amit érzett. Saját fordításomban így hangzik:
„Az arcomat két kezem közé fogom.
Nem, nem sírok.
Két tenyerem közé fogom az arcom
hogy melegen tartsam a magányom –
két védelmező kéz,
két tápláló kéz,
két kéz, ami megóvja
lelkemet attól, hogy haragban
maradjon.”
Gyönyörű sorok. Ha a kezünkbe temetjük az arcunkat, az mintha a végső kétségbeesés megnyilvánulása lenne. A reménytelen magányé – ami guanóként lerakódik a lélekre és a rettenetes meggyőződés kérgét építi a szív köré: egyedül vagy. Az emberi hülyeség és gonoszság határtalan, és semminek nincs értelme.
És a kétségbeesettségnek, az izolációnak, a tehetetlenségnek ezt a gesztusát formálja át a versben egy olyan gondoskodó tudatossággá, aminek az alapja az ön-együttérzés és az elengedés. Úgy fordul oda saját magához, mint egy kedves baráthoz, mint szülő a gyerekéhez. Mindezt olyan végtelen kedvességgel, gyengédséggel, ami lenyűgözi az olvasót. Nem feszül ellene a magánynak, nem engedi szabadjára a haragját, hogy tomboljon.
Átöleli a magányt, mint egy reszkető verebet. Szelíden elengedi a haragot, mint ahogy egy falevelet engedünk el az őszi szélben: hagyjuk, hogy belesimuljon az avarba.
This is the way.
(notes to myself)
