Joseph Goldstein, meditációs tanító és író számolt be róla, hogy amikor fiatalon Indiába látogatott és meditációt tanult, hónapokon keresztül egyfajta kegyelmi állapotba került. A testét könnyűnek, fényesnek és légiesnek érezte, az elméjét tágasnak és térszerűnek. Két lábbal a föld fölött járkált. Aztán amikor hazatért Amerikába, belemerült a hétköznapi feladataiba, és ez az élmény megszűnt. Alig várta, hogy visszatérjen Indiába, hogy újra átélje.
Amikor azonban visszament Indiába, és újra egy meditációs elvonuláson vett részt – bosszankodva vette észre, hogy nem képes újra elérni azt az testi-lelki nyugalmi állapotot, amit régen. A teste sötétnek, feszültnek és ólomsúlyúnak tűnt, elméjét pedig folyamatosan nyomasztotta, hogy vajon mit csinál rosszul. Két évig igyekezett, hogy újra megtalálja az elveszett kegyelmi állapotot – amíg aztán rájött arra, hogy ez a két év elvesztegetett idő volt.
Szenvedését egyre csak dagasztotta az a ragaszkodás, amit egy elmúlt állapottal szemben táplált. És ahelyett, hogy görcsösen próbálná elérni a könnyű, légies és fényes test-élményt – valójában neki most ezzel az ólomsúlyú test-élménnyel volt dolga. Ebben a testben kellett tudatosan jelen lennie és abba kellett hagynia a harcot. És amint ezt elfogadta, kikerült a holtpontról. Nem tért vissza soha a korábbi fény-test élményhez, de egy más, érettebb állapotba jutott el.
„Ez az egyik legnagyobb akadály,” mondja. „Ragaszkodni egy múltbeli állapotunkhoz olyan, mintha egy holttestet cipelnénk és hordoznánk körbe. A múltbeli tapasztalt megszűnt. Engedjük el, és nyíljunk meg az élménynek, amiben vagyunk.” Nem tudjuk, hová fog vinni minket, de ez így van jól.
Bizonyára nagyon sokan vagyunk, meditálók és nem meditálók, akik tudnak azonosulni ennek a bölcsességével. Akik tapasztaltuk magunk is, hogy a múltban volt egy olyan időszak, ami különösen kellemes volt számunkra – vagy esetleg idővel, visszanézve szépítettük meg. És rengeteg frusztrációt, bosszúságot és szomorúságot okozunk saját magunknak azzal, hogy próbáljuk visszahozni – vért izzadva megtalálni a körülményeknek és a belső késztetéseknek azt a finom együttállását. De ez meddő kísérlet, ami kudarcra – és szenvedésre van ítélve. Mert minden, ami keletkezett, elmúlik. Ha nem engeded el, az bizony olyan, mintha egy holttestet hordoznál: a múlt hulláját.
Ha krízisben vagy, ha úgy érzed, hogy a világ kibillent a sarkaiból, és hogy a jelen sivár és fájdalmas, ne próbálj kényszeresen visszatérni ahhoz, ami elmúlt. A vélt vagy valós harmóniához, amit elvesztettél. Az egyetlen út nem vissza, hanem keresztül vezet. Próbáld megérteni, mi dolgod van azzal az élménnyel, ami van. Nyílj meg neki – légy benne jelen. Még ha fájdalmas és félelmetes is. Lásd meg benne, hogy keletkezik és elmúlik ez is. És akkor elveszíti delejes hatalmát fölötted.
(notes to myself)
Építőek az írások a Drogriporteren? Akkor kérlek, segíts Te is építeni az oldalt, és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Henrik Arrestad
