Joseph Goldstein, meditációs taní­tó és í­ró számolt be róla, hogy amikor fiatalon Indiába látogatott és meditációt tanult, hónapokon keresztül egyfajta kegyelmi állapotba került. A testét könnyűnek, fényesnek és légiesnek érezte, az elméjét tágasnak és térszerűnek. Két lábbal a föld fölött járkált. Aztán amikor hazatért Amerikába, belemerült a hétköznapi feladataiba, és ez az élmény megszűnt. Alig várta, hogy visszatérjen Indiába, hogy újra átélje. Amikor azonban visszament Indiába, és újra egy meditációs elvonuláson vett részt – bosszankodva vette észre, hogy nem képes újra elérni azt az testi-lelki nyugalmi állapotot, amit régen. A teste sötétnek, feszültnek és ólomsúlyúnak tűnt, elméjét pedig folyamatosan nyomasztotta, hogy vajon mit csinál rosszul. Két évig igyekezett, hogy újra megtalálja az elveszett kegyelmi állapotot – amí­g aztán rájött arra, hogy ez a két év elvesztegetett idő volt. Szenvedését egyre csak dagasztotta az a ragaszkodás, amit egy elmúlt állapottal szemben táplált. És ahelyett, hogy görcsösen próbálná elérni a könnyű, légies és fényes test-élményt – valójában neki most ezzel az ólomsúlyú test-élménnyel volt dolga. Ebben a testben kellett tudatosan jelen lennie és abba kellett hagynia a harcot. És amint ezt elfogadta, kikerült a holtpontról. Nem tért vissza soha a korábbi fény-test élményhez, de egy más, érettebb állapotba jutott el. „Ez az egyik legnagyobb akadály,” mondja. „Ragaszkodni egy múltbeli állapotunkhoz olyan, mintha egy holttestet cipelnénk és hordoznánk körbe. A múltbeli tapasztalt megszűnt. Engedjük el, és nyí­ljunk meg az élménynek, amiben vagyunk.” Nem tudjuk, hová fog vinni minket, de ez í­gy van jól. Bizonyára nagyon sokan vagyunk, meditálók és nem meditálók, akik tudnak azonosulni ennek a bölcsességével. Akik tapasztaltuk magunk is, hogy a múltban volt egy olyan időszak, ami különösen kellemes volt számunkra – vagy esetleg idővel, visszanézve szépí­tettük meg. És rengeteg frusztrációt, bosszúságot és szomorúságot okozunk saját magunknak azzal, hogy próbáljuk visszahozni – vért izzadva megtalálni a körülményeknek és a belső késztetéseknek azt a finom együttállását. De ez meddő kí­sérlet, ami kudarcra – és szenvedésre van í­télve. Mert minden, ami keletkezett, elmúlik. Ha nem engeded el, az bizony olyan, mintha egy holttestet hordoznál: a múlt hulláját. Ha krí­zisben vagy, ha úgy érzed, hogy a világ kibillent a sarkaiból, és hogy a jelen sivár és fájdalmas, ne próbálj kényszeresen visszatérni ahhoz, ami elmúlt. A vélt vagy valós harmóniához, amit elvesztettél. Az egyetlen út nem vissza, hanem keresztül vezet. Próbáld megérteni, mi dolgod van azzal az élménnyel, ami van. Nyí­lj meg neki – légy benne jelen. Még ha fájdalmas és félelmetes is. Lásd meg benne, hogy keletkezik és elmúlik ez is. És akkor elveszí­ti delejes hatalmát fölötted. (notes to myself) Épí­tőek az í­rások a Drogriporteren? Akkor kérlek, segí­ts Te is épí­teni az oldalt, és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Henrik Arrestad