Sok embert látok küszködni az életben. Egyeseket nagyobb gondok súlya húz le, másokat csekélyebb gondoké – bár ugye ki is tudná ezeket egymáshoz mérni. Ami az egyiknek rutin bosszúság, a másiknak tragédia. Ami az egyiknek átugrandó szemétdomb – a másik számára leküzdhetetlen magasságokba meredező hegyorom.
No de ami a lényeg: nem feltétlenül a gondok súlya és nem is a küszködés mennyisége határozza meg, hogy ki boldog és ki boldogtalan. Mondhatni, boldog-boldogtalan küszködik – de ez még önmagában nem jelent egyenes utat a boldogtalanságba.
A boldogtalanságot az különbözteti meg, hogy az már nem egyszerűen küszködés: hanem tehetetlen vergődés.
A boldogtalan embert átjárja az a tudat, hogy képtelen változtatni. Belülről rágja szét az önértékelését a saját értéktelenségének téves kényszer-képzete, mint egy féreg. A külső világ nem lehetőségeket rejt számára, hanem sziszifuszi kényszerpályákat. Nem távlatokként nyílik meg előtte – hanem falakként nehezedik rá az elméjére, ami bezárja és kirekeszti. Így a legkisebb probléma is megoldhatatlan akadállyá válik számára: még egy ok a tespedésre, a lemondásra és az önutálatra.
Kívülről nézve persze minden egyszerűnek tűnik. Legszívesebben megráznád emberünk vállát: hát nem látod, hogy magadnak építed a saját poklodat? Hát nem látja. És a megoldás sem ilyen egyszerű. A racionális érvek leperegnek – mi több, a boldogtalan ember elméje csak újabb érveket gyárt belőlük maga számára arról, hogy ő milyen szerencsétlen és selejtes.
A boldogtalan ember számára a világ értelmetlen és kaotikus, ellenséges és könyörtelen, amiben magányos hajótöröttként bolyong egy soha nem létezett, elfelejtett otthon iránt sóvárogva. A boldog ember otthon van. Számára a világ rejtély és csoda. A hétköznapiság szövete mögött is felismeri a mindent mindennel összekötő jelentést – hogy van valami nálánál nagyobb, aminek ő is része, amihez tartozik.
Megérteni, hogy az önbeteljesítővé váló önkorlátozó hiedelmek nem egyszerű jellembeli vagy genetikai hibák, hanem abból fakadnak, hogy az egyén kapcsolódása, beágyazódása az emberek közösségébe valahol félrecsúszott – ez bizony nem könnyű. Megteremteni ezeket a hiteles, őszinte kapcsolódási pontokat, jelen lenni, elérhetőnek lenni, együttérezni. Ez a társnak éppen annyira nehéz, mint a boldogtalannak megszabadulni a saját elméjét béklyóba záró önkorlátozó hiedelmeitől, és ráébredni arra, hogy a boldogtalanságot mindig csupán egyetlen lélegzetvételnyi távolság választja el a boldogságtól.
Adnak neked valami fontosat Drogriporter írásai? Ezek az írások szívből jönnek, de bizony az írás idő és pénz. Ahhoz, hogy írhassak, szükségem van arra, hogy ebből az 58 ezer követőből legalább pár ezer ember havi rendszerességgel támogasson: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: giselle dekel
