Sok embert látok küszködni az életben. Egyeseket nagyobb gondok súlya húz le, másokat csekélyebb gondoké – bár ugye ki is tudná ezeket egymáshoz mérni. Ami az egyiknek rutin bosszúság, a másiknak tragédia. Ami az egyiknek átugrandó szemétdomb – a másik számára leküzdhetetlen magasságokba meredező hegyorom. No de ami a lényeg: nem feltétlenül a gondok súlya és nem is a küszködés mennyisége határozza meg, hogy ki boldog és ki boldogtalan. Mondhatni, boldog-boldogtalan küszködik – de ez még önmagában nem jelent egyenes utat a boldogtalanságba. A boldogtalanságot az különbözteti meg, hogy az már nem egyszerűen küszködés: hanem tehetetlen vergődés. A boldogtalan embert átjárja az a tudat, hogy képtelen változtatni. Belülről rágja szét az önértékelését a saját értéktelenségének téves kényszer-képzete, mint egy féreg. A külső világ nem lehetőségeket rejt számára, hanem sziszifuszi kényszerpályákat. Nem távlatokként nyí­lik meg előtte – hanem falakként nehezedik rá az elméjére, ami bezárja és kirekeszti. Így a legkisebb probléma is megoldhatatlan akadállyá válik számára: még egy ok a tespedésre, a lemondásra és az önutálatra. Kí­vülről nézve persze minden egyszerűnek tűnik. Legszí­vesebben megráznád emberünk vállát: hát nem látod, hogy magadnak épí­ted a saját poklodat? Hát nem látja. És a megoldás sem ilyen egyszerű. A racionális érvek leperegnek – mi több, a boldogtalan ember elméje csak újabb érveket gyárt belőlük maga számára arról, hogy ő milyen szerencsétlen és selejtes. A boldogtalan ember számára a világ értelmetlen és kaotikus, ellenséges és könyörtelen, amiben magányos hajótöröttként bolyong egy soha nem létezett, elfelejtett otthon iránt sóvárogva. A boldog ember otthon van. Számára a világ rejtély és csoda. A hétköznapiság szövete mögött is felismeri a mindent mindennel összekötő jelentést – hogy van valami nálánál nagyobb, aminek ő is része, amihez tartozik. Megérteni, hogy az önbeteljesí­tővé váló önkorlátozó hiedelmek nem egyszerű jellembeli vagy genetikai hibák, hanem abból fakadnak, hogy az egyén kapcsolódása, beágyazódása az emberek közösségébe valahol félrecsúszott – ez bizony nem könnyű. Megteremteni ezeket a hiteles, őszinte kapcsolódási pontokat, jelen lenni, elérhetőnek lenni, együttérezni. Ez a társnak éppen annyira nehéz, mint a boldogtalannak megszabadulni a saját elméjét béklyóba záró önkorlátozó hiedelmeitől, és ráébredni arra, hogy a boldogtalanságot mindig csupán egyetlen lélegzetvételnyi távolság választja el a boldogságtól. Adnak neked valami fontosat Drogriporter í­rásai? Ezek az í­rások szí­vből jönnek, de bizony az í­rás idő és pénz. Ahhoz, hogy í­rhassak, szükségem van arra, hogy ebből az 58 ezer követőből legalább pár ezer ember havi rendszerességgel támogasson: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: giselle dekel