Tegnap megnéztem a Barbie című filmet.
Megosztja a közönséget. Fiatal lányok és nők tömegei zúdulnak a mozikba és rajonganak érte, mint feminista hitvallásért. Más nők szerint nem elég feminista: csupán a Mattel ügyes PR kampányát látják benne, hogy még több testképzavart okozó, szexista műanyag vackot adjanak el a kislányoknak. Eközben a macsó férfitársadalom nagy része frusztráltan fortyog és „woke” propagandáról kiabál.
Egyes férfitársaimat egészen hisztérikus reakcióra sarkallta a film. Például ott van a konzervatív amerikai véleményvezér, Ben Shapiro, aki 43 perces tirádában ítélte el ezt a „férfigyűlölő” filmet, aminek a végén babákat égetett el.
Muhaha. Bennek szüksége lenne egy jó terapeutára. Ez a film, bár a rendező szerint is feminista film – de semmiképpen sem „férfigyűlölő”. Még férfiszemmel sem tűnt annak. Bár a Ken babák lázadása kétségkívül felvonultatta és kigúnyolta a macsó sztereotípiákat – de valójában ha valamiről, hát inkább arról szólt, hogy miért ártalmasak ezek a sztereotípiák, pro- és kontra, férfinek és nőnek egyaránt.
A filmnek több szintje van – lehet egyrészt úgy nézni, mint egyszerű popcorn-majszoló közönségfilmet. De a független filmes háttérrel rendelkező rendező elrejtett benne ennél mélyebb szinteket is. Például gyanítom, a fiatalabb nézők egy része nem feltétlenül vágta a film elején az utalást Stanley Kubrick űroperájára, amikor a kislányok Richard Strauss zenéjére összetörik a régi babáikat. És ennek filozófiai mondanivalóját.
De ettől még az üzenet átjön a hasonló referenciák felfejtése nélkül is: a film eléri a népnevelő célját. Közérthetően ad át olyan „agyas” üzeneteket is, amelyekkel eddig leginkább feminista teoretikusok írásaiban lehetett találkozni. Ott van például az anyuka monológja arról, hogy a nőknek milyen egymásnak ellentmondó elvárásoknak kell megfelelniük egy férfiközpontú társadalomban. És ami valószínűleg mélyen rezonált a női nézőközönség lelkével. Még akkor is, ha eddig ezt nem tudták ilyen cizelláltan megfogalmazni.
Kimondottan tetszett az egzisztenciális válságba került Barbie motívuma és Odüsszeiája is. Ahogy a rózsaszín műanyagélet felszínes vidámságába belerondít a halál, az elmúlás gondolata. Ami szembesít az eddigi referencia-pontok ingatagságával és az örökzöld, nyugtalanító kérdés feltevésére ösztönöz: ki vagyok én?
Egyet tudok érteni azokkal a kritikusokkal is, akik szerint a film gyengesége, hogy nem megy elég mélyre. Például nem bontja ki eléggé a Barbie-ideál által keltett testképzavar jelenségét. És nem viszi végig a kapitalizmus-kritikát, amit az iskolás lány egyébként szépen megfogalmaz a film elején: nem kritizálja eléggé azokat a társadalmi egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, amik eleve oda vezetnek, hogy öltönyös-nyakkendős dúsgazdag fehér férfiak tanácsa döntse el, mit lehet és mit nem lehet egy nőnek (a Mattel valódi igazgatója tényleg egy őszülő halántékú pasi).
De ezen korlátoltságok mellett is azt gondolom, hogy egy fontos, társadalomformáló filmszatíra született. Ami görbetükröt mutat az egész társadalmunknak, és egy sor kényelmetlen kérdést vet fel arról, mint jelent ma nőnek és férfinek lenni. És hogy ez, tetszik nem tetszik, változik. Hála Istennek!
