A szorongás egy nehéz kő…
Nem fogod elüldözni azzal, hogy rákiabálsz:
„Gyűlöllek, amiért ilyen nehéz vagy és kemény!”
De ha néha időt szánsz arra, hogy érezd a szorongásod szövetét és kitüremkedéseit…
Akkor egy kicsit kevésbé nehéznek és keménynek fogod érezni. (Yumi Sakugawa)
Ne próbáld azonnal elhessegetni a szorongásod. Adj egy kis időt magadnak, hogy érezd, észleld és megfigyeld!
Pontosan milyen testi észlelésekkel jár együtt, és hol?
Vajon milyen a színe? A hangja? A felülete? A kiterjedése?
Milyen érzéseket, gondolatokat, képeket ébreszt?
Ha van olyan, hogy a szorongás túl nagy, ha képtelen vagy szembenézni vele: akkor se aggódj. Ne erőltesd. Adj időt magadnak. A súlyos szorongás esetén a gyógyszer sem ördögtől való – amíg nem arra használja valaki, hogy tartósan elmeneküljön a saját magával való szembenézés elől.
Paradoxon, de igazság: a fájdalom elől való menekülés a szenvedésünk egyik legfőbb oka.
Ha megfigyeled magad, sokat tanulhatsz a szorongásodról – és magadról. Rájöhetsz például, hogy a szorongás, amit elsőre teljesen letaglózó, formátlan és felfoghatatlan masszának érzel, valójában igenis rendelkezik bizonyos tulajdonságokkal. És amiről azt hitted, hogy teljesen, szétválaszthatatlanul, örökre a részedet képezi – valójában éppúgy egy megfigyelhető, keletkező és elmúló jelenség, mint a felhők az égen.
Ha megkérdeznek, mit érzünk, azt mondjuk: „Szorongok.”
Én vagyok a szorongó ember.
Ezáltal a szorongást a saját létezésünk szerves részévé tesszük.
Pedig valójában pontosabb lenne azt mondani: „Szorongást észlelek.”
Szorongani emberi dolog.
A szorongással nem „küzdeni” kell, meg „harcolni” a szorongás ellen.
Meg kell tanulni felismerni, megismerni, kiismerni – és elfogadni.
Ez a világ már csak olyan, hogy együtt kell élned a szorongással.
De tudd, hogy nem vagy egy a szorongással.
Annyi hatalma van feletted, amennyit adsz neki.
Szabad vagy.
