Kultúránkban a szabadság – a reagálás szabadsága.
Mit értek ez alatt?
Akkor tartjuk magunkat szabadnak, ha szabadon reagálhatunk a világra. És ennek legfeljebb a másik ember hasonló szabadsága szabhat határt.
Ha éhes vagyok, akkor ehetek. Inger – reakció.
Ha felizgulok, akkor szexelhetek.
Ha autót akarok, akkor megvásárolhatom.
Ha viszket az orrom, megvakarhatom.
És valóban: amikor egy felsőbb hatalom, tekintély akarja előírni számodra – bármilyen jó szándékra hivatkozva – hogy reagálhatsz-e, és mit az ingerre, az nem szabadság. Ha megmondják, ehetsz-e és mit, hogy szexelhetsz-e és kivel, hogy megvakarhatod az orrod vagy sem.
Magyarul a szabadsághoz valóban hozzátartozik az, hogy ne légy kiszolgáltatva, ne légy függésben valamiféle külső hatalomtól. Ezért nagyon fontosak az individuális szabadságjogok. Amelyek mindig magukba foglalják a hibázás szabadságát is.
De vajon tényleg ennyiről szól-e a szabadság? A külső hatalomtól való függetlenség szükséges – de vajon elégséges kritériuma is annak, hogy szabad légy?
Erre a kérdésre az ember már csupán alapos önvizsgálat után találhatja meg a kielégítő választ. Amikor rádöbbensz, hogy az igazi szabadság nem csak az, hogy külső tekintélyek és zsarnokok ne telepedjenek rád. De az igazi szabadság a saját magadban lévő vacak kis zsarnokocskák függőségétől való megszabadulást (is) jelenti.
Hiszen hiába nem írja elő számodra semmilyen külső hatalom, hogy mit tegyél: ettől még lehetsz nyomorult rab. Szánalmasan vergődve a függőségben. A saját szenvedélyeid rabigájában nyögve. A saját vágyaid pókhálójába ragadva, mint a légy.
Sokáig hittem, hogy a szabadság: szabadon gyűjteni az élvezeteket és elkerülni azt, ami fáj.
Mégis meditáció közben tapasztaltam meg eddig a szabadság egyik legnagyobb fokát. Amikor először voltam arra képes, hogy a viszkető orromat ne vakarjam meg. Mégpedig nem küszködve és kínszenvedéssel: hanem a görcsös kényszer elengedésével. Nem tagadtam a viszketést – de felismertem, hogy a viszketés keletkezik és elmúlik. S ami fő: a viszketés nem én vagyok.
Az inger és a reakció közötti pillanatban ott van az igazi, végtelen szabadság – ahogy Viktor Frankl mondja. A szabadság arra, hogy ne reagálj.
Akinek van füle a hallásra, az hallja meg.
