A magyar társadalom, már az iskolától kezdve, alig tud mit kezdeni azokkal, akik valamilyen szempontból kilógnak a sorból. Ahelyett, hogy megvizsgálnánk, hogy vajon mit tudunk tenni azért, hogy támogatóbb környezetet, befogadóbb közösséget hozzunk létre, inkább a kényelmesebb utat választjuk.
Az általános megoldás: tegyük ki a közösségből. Zárjuk el, hozzunk neki létre szegregált közeget, ahol a „magafajtákkal” lehet. Ahol majd átnevelhetővé válik. Lehet megváltoztatni, fegyelmezni, hogy alkalmazkodhasson a normákhoz. És ezzel persze egy életre be lehet skatulyázni embereket abba a hiedelembe, hogy ők egy nagy kudarchalmaz.
Pedig egyáltalán nem törvényszerű, hogy történetük kudarctörténetté váljon. Egyáltalán nem biztos, hogy ezek a „deviáns”, „antiszociális”, „abnormális” egyének rosszabb képességűek vagy jelleműek.
Mert mi van akkor, ha olyan a környezet, hogy esélye nincs alkalmazkodni hozzá? Mert eleve olyan körülmények közé született, olyan keresztet hurcol, olyan érzelmi sivatagban vagy nélkülözésben élte le az életét?
Mi van akkor, ha maga a közösség sem olyan, amivel szinkronba kerülhetne? Mert folyamatosan falakba, értetlenségbe, elutasításba ütközik? Mert a közösség maga sem képes elfogadni azt, ha valaki vagy valami kilóg a sorból?
És mi van, ha egyébként ebben az emberben ott szunnyad egy rejtett képesség, ami megfelelő támogatással, gondoskodással kibontakozhat és a közösség hasznára válhat? Mi van, ha egyszerűen nem kapta meg a megfelelő stimulusokat, visszajelzéseket ahhoz, hogy kibontakozzon?
A legtöbbször összetévesztjük a jó közösséget, ahol az egyének virágozhatnak, a könnyen menedzselhető sokasággal, ahol a problémákat a szőnyeg alá söprik.
Roma gyerek? Menjen csak a szegregált osztályba! Fogyatékkal él? Menjen a gyogyóba! Füvezett a gyerek? Kirúgni! Meleg? Engem nem érdekel, amíg a négy fal között csinálja!
Ha persze az egyén hajlandó és képes legalább a külsőségek tekintetében alkalmazkodni a sokaság elvárásaihoz, akkor gyakran még megtűrik. Csak ne kelljen vele foglalkozni. Legyen könnyen menedzselhető. Hogy belül szenved, csendben szenved, némán üvölt benne a fájdalom, hogy rideg meggyőződéssé szilárdul benne a fortyogó szégyen és önutálat? Az mindegy. Csak lépjen szépen egyszerre, különben nem kap rétest estére.
Aki kilóg a sorból, arra veszélyként tekintünk. Pedig ma már tudjuk, hogy maga a közösség is milyen sokat tud profitálni abból, ha integrálja magába a sokszínűséget. Például ha különféle tevékenységekben különféle teljesítményt nyújtó gyerekek együttműködhetnek az iskolában ahelyett, hogy egyéni teljesítmény alapján homogén, versengő közegbe kerülnek. Ha segítünk abban, hogy senki ne érezze magát kirekesztve, kiközösítve, meg nem értve. Ha az egyébként valóban antiszociális viselkedésnél is észrevesszük, hogy az gyakran vészjelzés: és pont ilyenkor, pont ezeknek a gyerekeknek lenne a szükségük leginkább támogatásra.
