A magyar társadalom, már az iskolától kezdve, alig tud mit kezdeni azokkal, akik valamilyen szempontból kilógnak a sorból. Ahelyett, hogy megvizsgálnánk, hogy vajon mit tudunk tenni azért, hogy támogatóbb környezetet, befogadóbb közösséget hozzunk létre, inkább a kényelmesebb utat választjuk. Az általános megoldás: tegyük ki a közösségből. Zárjuk el, hozzunk neki létre szegregált közeget, ahol a „magafajtákkal” lehet. Ahol majd átnevelhetővé válik. Lehet megváltoztatni, fegyelmezni, hogy alkalmazkodhasson a normákhoz. És ezzel persze egy életre be lehet skatulyázni embereket abba a hiedelembe, hogy ők egy nagy kudarchalmaz. Pedig egyáltalán nem törvényszerű, hogy történetük kudarctörténetté váljon. Egyáltalán nem biztos, hogy ezek a „deviáns”, „antiszociális”, „abnormális” egyének rosszabb képességűek vagy jelleműek. Mert mi van akkor, ha olyan a környezet, hogy esélye nincs alkalmazkodni hozzá? Mert eleve olyan körülmények közé született, olyan keresztet hurcol, olyan érzelmi sivatagban vagy nélkülözésben élte le az életét? Mi van akkor, ha maga a közösség sem olyan, amivel szinkronba kerülhetne? Mert folyamatosan falakba, értetlenségbe, elutasí­tásba ütközik? Mert a közösség maga sem képes elfogadni azt, ha valaki vagy valami kilóg a sorból? És mi van, ha egyébként ebben az emberben ott szunnyad egy rejtett képesség, ami megfelelő támogatással, gondoskodással kibontakozhat és a közösség hasznára válhat? Mi van, ha egyszerűen nem kapta meg a megfelelő stimulusokat, visszajelzéseket ahhoz, hogy kibontakozzon? A legtöbbször összetévesztjük a jó közösséget, ahol az egyének virágozhatnak, a könnyen menedzselhető sokasággal, ahol a problémákat a szőnyeg alá söprik. Roma gyerek? Menjen csak a szegregált osztályba! Fogyatékkal él? Menjen a gyogyóba! Füvezett a gyerek? Kirúgni! Meleg? Engem nem érdekel, amí­g a négy fal között csinálja! Ha persze az egyén hajlandó és képes legalább a külsőségek tekintetében alkalmazkodni a sokaság elvárásaihoz, akkor gyakran még megtűrik. Csak ne kelljen vele foglalkozni. Legyen könnyen menedzselhető. Hogy belül szenved, csendben szenved, némán üvölt benne a fájdalom, hogy rideg meggyőződéssé szilárdul benne a fortyogó szégyen és önutálat? Az mindegy. Csak lépjen szépen egyszerre, különben nem kap rétest estére. Aki kilóg a sorból, arra veszélyként tekintünk. Pedig ma már tudjuk, hogy maga a közösség is milyen sokat tud profitálni abból, ha integrálja magába a sokszí­nűséget. Például ha különféle tevékenységekben különféle teljesí­tményt nyújtó gyerekek együttműködhetnek az iskolában ahelyett, hogy egyéni teljesí­tmény alapján homogén, versengő közegbe kerülnek. Ha segí­tünk abban, hogy senki ne érezze magát kirekesztve, kiközösí­tve, meg nem értve. Ha az egyébként valóban antiszociális viselkedésnél is észrevesszük, hogy az gyakran vészjelzés: és pont ilyenkor, pont ezeknek a gyerekeknek lenne a szükségük leginkább támogatásra.