Valamikor régen az ősi Indiában élt egy ifjú, Nacsikétasz. Az atyja gazdag ember volt, aki élete végén a papok, a brahminok tanácsára elhatározta, hogy szétosztja minden vagyonát, hogy ezzel biztosítsa a lelki üdvét. A fia azonban látta, hogy az apja csak az öreg, meddő marhákat adományozta el, és kérdőre vonta: „Ha mindenedet eladogatod, akkor engem vajon kinek ajánlasz fel, atyám?” Az apát elöntötte a dühös indulat, és így válaszolt: „Téged egyenesen a halál istenének, Jamának adlak!”
Nacsikétasz apja szavait úgy tekintette, mint az isteni akarat megnyilvánulását, így elvonult a vadonba, hogy megkeresse a halált. Amikor eljutott a halál birodalmába, Jama éppen nem volt ott. Három napot kellett rá várnia. Amikor végül Jama megérkezett, igen csodálkozott az ifjún, hiszen a legtöbb ember menekült előle, nemhogy napokat várjon rá étlen-szomjan. Tisztelete jeléül felajánlotta neki, hogy megvendégeli és teljesíti három kívánságát.
Nacsikétasz első kívánsága az volt, hogy nyerje el atyja megbocsátását, aki ugyanazzal az örömmel tekintsen rá, mint azon a napon, amikor megszületett. A halál istene bólintott: legyen kívánságod szerint. A fiú második kívánsága az volt, hogy az isten tanítsa meg neki a tűz misztériumát. Jama ismét bólintott, és megtanította a tűzszertartásra, ami az ember szellemét megtisztítja és felemeli az égig.
Nacsikétasz harmadik kívánsága az volt, hogy az isten tanítsa meg arra, mi az, ami halhatatlan és ami túléli az emberi test halálát. Az isten erre már vonakodni kezdett: ezen a kérdésen még az istenek is vitáznak, Nacsikétasz, inkább válassz valami mást. Mit kívnánsz, hatalmat, vagyont, hárfás lányokat, akik mindenhová kísérnek? Bármilyen vágyadat kielégítem! Nacsikétasz azonban visszakérdezett: ezek vajon, ó, halál istene, túlélik a halált? Valóban nem, ezek mind múlandók, ismerte el Jama. Akkor nekem ezek nem kellenek, taníts meg inkább arra, ami halhatatlan, felelte Nacsikétasz.
Jama erre elmosolyodott, és így szólt: valóban bölcs vagy te, Nacsikétasz, hiszen azt keresed, ami állandó, és nem ragaszkodsz ahhoz, ami múlandó. Az isten ekkor egy tükröt adományozott neki, amiben felfedezheti a valódi énjét, amin nem vehet erőt a halál sem.
Ez a mese a Katha Upanisád része, és a Kr.e. 9. században keletkezett. Nem kell hinni az istenekben és a védikus mítoszokban sem ahhoz, hogy ez a történet szóljon hozzánk, szkeptikus, anyagias emberekhez is, most, a 21. században. Ha lefejtjük róla a mítikus, mesés elemeket, akkor sokat tanulhatunk belőle az életről és a halálról. És főként saját magunkról – hiszen ez a mese időtlenül szól azokhoz, akik önmagukat keresik. Értelmet és jelentést keresnek egy látszólag értelmetlen és jelentés nélküli univerzumban.
A legelső, nulladik lépés ahhoz, hogy megtaláld az életed értelmét, először szembe kell nézned a halállal. Le kell ülnöd vele teázni, mint Nacsikétasz. Meg kell tanulnod őszintén, tagadás, rettegés és pánik nélkül szembenézi a ténnyel, hogy minden múlandó – te is az vagy. Nem tudsz állandóan berendezkedni ebben az életben. Minden, amit megszerzel, amit birtokolsz, amit ellenőrzöl, előbb-utóbb kicsúszik a kezeid közül.
„Ha szembenéztünk a halálunkkal és a magányunkkal, akkor nem félünk élni, és az élet kivirágzik a lábaink előtt,” írja Jack Kornfield.
A történet szerint ezután három dologra van szükségünk ahhoz, hogy felfedezzük életünk értelmét.
Először is megbocsátásra: arra, hogy letegyük a terhet, amit cipelünk a múltból. Feldolgozzuk a traumákat, amelyek visszahúznak és bebörtönöznek a múltba. Nem hagyják, hogy jelen legyünk a mostban. Nem csak mások bocsánatát kell elnyernünk. Magunknak is meg kell bocsátanunk. El kell engednünk a szégyent, ami belülről mardos és amihez ragaszkodunk.
Másodszor, meg kell találnunk a tüzet – a mi belső tüzünket. Nem elég letennünk a terhet, nem elég megszabadulnunk az önpusztító szenvedélyektől, de kíváncsi, építő, együttérző szenvedéllyel kell élnünk az életünket. Nem másokon átgázolva, hanem egymást támogatva.
Végül, bele kell néznünk a tükörbe: meg kell keresnünk saját magunkat. „Ki vagyok én?” Gondolatok, érzések, történetek: amikkel azonosítom magam: ezek tényleg én vagyok? Vajon nem én teremtem-e saját magamat, minden egyes pillanatban? És vajon ha így van, akkor ezen túl nincs-e egy olyan tudat, ami végtelen és szabad?
