Valamikor régen az ősi Indiában élt egy ifjú, Nacsikétasz. Az atyja gazdag ember volt, aki élete végén a papok, a brahminok tanácsára elhatározta, hogy szétosztja minden vagyonát, hogy ezzel biztosí­tsa a lelki üdvét. A fia azonban látta, hogy az apja csak az öreg, meddő marhákat adományozta el, és kérdőre vonta: „Ha mindenedet eladogatod, akkor engem vajon kinek ajánlasz fel, atyám?” Az apát elöntötte a dühös indulat, és í­gy válaszolt: „Téged egyenesen a halál istenének, Jamának adlak!” Nacsikétasz apja szavait úgy tekintette, mint az isteni akarat megnyilvánulását, í­gy elvonult a vadonba, hogy megkeresse a halált. Amikor eljutott a halál birodalmába, Jama éppen nem volt ott. Három napot kellett rá várnia. Amikor végül Jama megérkezett, igen csodálkozott az ifjún, hiszen a legtöbb ember menekült előle, nemhogy napokat várjon rá étlen-szomjan. Tisztelete jeléül felajánlotta neki, hogy megvendégeli és teljesí­ti három kí­vánságát. Nacsikétasz első kí­vánsága az volt, hogy nyerje el atyja megbocsátását, aki ugyanazzal az örömmel tekintsen rá, mint azon a napon, amikor megszületett. A halál istene bólintott: legyen kí­vánságod szerint. A fiú második kí­vánsága az volt, hogy az isten taní­tsa meg neki a tűz misztériumát. Jama ismét bólintott, és megtaní­totta a tűzszertartásra, ami az ember szellemét megtisztí­tja és felemeli az égig. Nacsikétasz harmadik kí­vánsága az volt, hogy az isten taní­tsa meg arra, mi az, ami halhatatlan és ami túléli az emberi test halálát. Az isten erre már vonakodni kezdett: ezen a kérdésen még az istenek is vitáznak, Nacsikétasz, inkább válassz valami mást. Mit kí­vnánsz, hatalmat, vagyont, hárfás lányokat, akik mindenhová kí­sérnek? Bármilyen vágyadat kielégí­tem! Nacsikétasz azonban visszakérdezett: ezek vajon, ó, halál istene, túlélik a halált? Valóban nem, ezek mind múlandók, ismerte el Jama. Akkor nekem ezek nem kellenek, taní­ts meg inkább arra, ami halhatatlan, felelte Nacsikétasz. Jama erre elmosolyodott, és í­gy szólt: valóban bölcs vagy te, Nacsikétasz, hiszen azt keresed, ami állandó, és nem ragaszkodsz ahhoz, ami múlandó. Az isten ekkor egy tükröt adományozott neki, amiben felfedezheti a valódi énjét, amin nem vehet erőt a halál sem. Ez a mese a Katha Upanisád része, és a Kr.e. 9. században keletkezett. Nem kell hinni az istenekben és a védikus mí­toszokban sem ahhoz, hogy ez a történet szóljon hozzánk, szkeptikus, anyagias emberekhez is, most, a 21. században. Ha lefejtjük róla a mí­tikus, mesés elemeket, akkor sokat tanulhatunk belőle az életről és a halálról. És főként saját magunkról – hiszen ez a mese időtlenül szól azokhoz, akik önmagukat keresik. Értelmet és jelentést keresnek egy látszólag értelmetlen és jelentés nélküli univerzumban. A legelső, nulladik lépés ahhoz, hogy megtaláld az életed értelmét, először szembe kell nézned a halállal. Le kell ülnöd vele teázni, mint Nacsikétasz. Meg kell tanulnod őszintén, tagadás, rettegés és pánik nélkül szembenézi a ténnyel, hogy minden múlandó – te is az vagy. Nem tudsz állandóan berendezkedni ebben az életben. Minden, amit megszerzel, amit birtokolsz, amit ellenőrzöl, előbb-utóbb kicsúszik a kezeid közül. „Ha szembenéztünk a halálunkkal és a magányunkkal, akkor nem félünk élni, és az élet kivirágzik a lábaink előtt,” í­rja Jack Kornfield. A történet szerint ezután három dologra van szükségünk ahhoz, hogy felfedezzük életünk értelmét. Először is megbocsátásra: arra, hogy letegyük a terhet, amit cipelünk a múltból. Feldolgozzuk a traumákat, amelyek visszahúznak és bebörtönöznek a múltba. Nem hagyják, hogy jelen legyünk a mostban. Nem csak mások bocsánatát kell elnyernünk. Magunknak is meg kell bocsátanunk. El kell engednünk a szégyent, ami belülről mardos és amihez ragaszkodunk. Másodszor, meg kell találnunk a tüzet – a mi belső tüzünket. Nem elég letennünk a terhet, nem elég megszabadulnunk az önpusztí­tó szenvedélyektől, de kí­váncsi, épí­tő, együttérző szenvedéllyel kell élnünk az életünket. Nem másokon átgázolva, hanem egymást támogatva. Végül, bele kell néznünk a tükörbe: meg kell keresnünk saját magunkat. „Ki vagyok én?” Gondolatok, érzések, történetek: amikkel azonosí­tom magam: ezek tényleg én vagyok? Vajon nem én teremtem-e saját magamat, minden egyes pillanatban? És vajon ha í­gy van, akkor ezen túl nincs-e egy olyan tudat, ami végtelen és szabad?