Csináltam már életemben pár olyan munkát fiatalkoromban, ami fárasztó volt – konzervgyárban álltam futószalag mellett, mosogattam étteremben és lapátoltam a szart menekülttáborban. Dolgoztam könyvtárban is, amiről hamar kiderült, nem az én világom: én inkább olvasni szerettem (volna) a könyveket, nem pedig segíteni az olvasóknak, hol találják meg, amit keresnek. Az elmúlt években szerencsés voltam, hogy olyan szellemi munkát végzek, ami egyben érdekel is. Filmezés, cikkírás, rendezvények szervezése.
Az utóbbi időben többször előfordult, hogy huzamosabb ideig egyedül maradtam a 9 hónapos kislányommal. Egy ízben úgy, hogy beteg volt. És azt kell mondjam, újra megerősítést nyert bennem: otthon lenni gyerekkel az egyik legkeményebb és egyben legfontosabb meló a világon. Utólag persze nosztalgiává szelídül és bearanyozódik az emlék, és olyan nagy bölcsességeket osztanak meg az emberek, hogy „élvezd ki minden percét” stb. És persze tényleg nagyon sokat ad, nem cserélnéd el semmiért. De amíg valaki benne van, nap mint nap, és ha elég jól akarja csinálni, amit csinál – az bizony kihívás. Egy új emberi lényt szeretettel kalauzolni ebben a számára nagy és idegen világban – kevés fontosabb és elismerésre méltóbb dolgot tudok elképzelni, ami mindannyiunk közös jövőjét formálja.
Szóval csak szeretném megemelni a virtuális kalapomat minden szülő (főleg anyukák ugye) előtt, aki full time otthon van a pici gyerekével: big respect! 
