Értelmetlennek tartom azokat a kérdésfelvetéseket, hogy milyen volt az „igazi”, a „valódi” Jézus. Nagyon sokféle kép él róla és ezeket a képeket erősen megszűri az, hogy ki milyen világnézeti szemüveg szűrőjén keresztül alkotja a képét. Egy valami azonban biztos és kétségen felül áll: az a mód, ahogyan az emberekhez viszonyult, ma is éppen annyira radikálisnak, felkavarónak, felháborítónak számít, mint a saját korában.
Például nézd meg, hogy kikkel társalkodott leginkább Jézus! Vajon a kor politikai és vallási tekintélyeivel, esetleg tudósaival és filozófusaival? Hát nem éppen. Előszeretettel ült le olyan emberek asztalához, akik a kor társadalmi ranglétrájának a legalján voltak. Akiket a többségi társadalom lenézett, erkölcsileg alávalóbbnak tartott és kiközösített.
És meglepően toleráns volt velük szemben. Nem, nem támogatta ő az uzsorázást vagy a prostitúciót, nem erről van szó. De nem úgy ment oda, hogy „majd leülök az asztalodhoz, ha megtisztulsz”. Ó nem. Nem szórt rájuk erkölcsi dörgedelmeket, nem fenyegette meg őket pokollal – nem operált félelemmel. Hanem végtelen, szelíd elfogadással és szeretettel. Ami őszintén megdöbbentett mindenkit – de leginkább azokat, akik nem szokták meg, hogy emberszámba veszik őket. És lőn, megtörtént a csoda: azok, akiket emberszámba vett, megnyitották neki a szívüket.
Ez az elfogadó hozzáállás (manapság lelibsiznék) persze megdöbbentette a „többségi társadalmat”. Akiknek a meghökkent, felháborodott kritikáira Jézus többnyire már jóval kevésbé türelmesen reagált, mint amennyire az általuk lenézett páriák vétkeire. „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” „Vedd ki a szemedből a gerendát, mielőtt a másik szeméből kiveszed a szálkát!” „Az dobja rá az első követ, aki bűntelen!”
Ha valamit nem tudott tolerálni, hát azt, hogy valaki erkölcsileg felsőbbrendűnek tartja magát az embertársainál. És ebből az erkölcsi magaslatról lenéz másokat. Esetleg felhatalmazva érzi magát arra, hogy szenvedést okozzon a lenézett embernek. Ettől a „békés hippi” Jézus mindig begurult és átment dühös Jézusba. És begurult attól is, ha valaki pénzt próbált csinálni a vallásból: kiűzte például a kufárokat a templomból.
De akiket aztán végképp messziről került, azok a vagyonosok és a hatalmasok voltak. Köztük is kimondottan rühellte a vallási tekintélyeket: papokat, írásmagyarázókat. Azokat, akik az egész társadalom megbecsültségének, tiszteletének a csúcsán álltak. Mi több, ha Jézus konfliktusairól olvasol, hát a legtöbb konfliktusa éppen velük volt.
Vajon miért? Azért, mert éppen itt találta a legtöbb felfuvalkodottságot, álszentséget, gőgös lenézést és képmutatást. Ezek voltak azok a jelenségek, amiket Jézus egyáltalán nem tudott tolerálni. Simán megbocsátott a vámszedőnek vagy a kurtizánnak, akiről tudta, hogy többnyire társadalmi helyzete, származása okán került olyan helyzetbe, hogy „bűnös életformát” éljen. Viszont könyörtelenül lehúzta azokat, akik saját erkölcsi felsőbbrendűségük, tisztaságuk tudatában sütkéreztek és lenézték a „bűnösöket” a társadalom margóján (lásd például Lukács 18,9-14).
A gond az, hogy azóta a farizeusok továbbfejlesztették a képmutatásukat. Álszentség 2.0. Ma már úgy is tudnak a saját felsőbbrendűségük tudatában sütkérezni, hogy közben fennen hirdetik, hogy ők bűnösök. Csak éppen ez egy üres kötelező formula, nem tükröz valódi alázatot, valódi bűntudatot. Éppúgy felosztják a társadalmat a tisztákra és a megvetendőkre. A felosztás pedig éppúgy tükrözi a kor társadalmi konvencióit, mint Jézus idejében: a társadalmi elismerés csúcsain állók felmagasztalják magukat, míg a margón élők megalázzák magukat. Nincs új a Nap alatt.
(note to myself)
