Sok ember elméje pont akkor kapcsol ítélkező üzemmódba, mikor aludni, pihenni kellene.
Patikamérlegre kerül a napod: minden egyes apró hibádat szigorú nagyító-lencse alá veszed. Lejátszod újra a múlt szégyenteljes eseményeit, mint valami ócska fekete-fehér mozi. A sok mulasztást. A sok halogatást. A sok önáltatást. Kivetíted elméd vetítővásznára a jövő nyomasztó gondjait: egyre csak hizlalod a szorongást, hogy úgysem fog sikerülni. Hogy úgyis elbuksz, nem fogsz tudni helytállni a család, a munka, a párkapcsolat, a szülőség stb. szerepeiben.
Próbálj ki ma este valami mást: légy kedves magaddal!
Szólj úgy magadhoz, mint ahogy egy szívedhez közel álló baráttal tennéd. Fordulj oda magadhoz megértően. Együttérzőn figyeld meg a tested, a lelked rezdüléseit.
Tedd a szívedre a kezed: csitulj, szív, köszönöm, hogy ilyen derekasan dolgozol értem!
Tedd homlokodra a kezed: hálás vagyok, agy, hogy ilyen fáradhatatlanul szövöd a terveket a jövőről, most pihenj meg!
Tudom, tökéletlen vagyok – az életem is tökéletlen. De igent mondok a tökéletlen életemre.
