Az idei új év igazi kulturális csemegével indult: a MÜPA-ban néztük meg Haydn Évszakok című oratóriumát. Először volt szerencsém Fischer Ádám karmestert élőben munka közben látni. Meg kell mondjam, lenyűgöző élmény volt. Ebbe a nem túl nagy termetű, immár a 70-es évei második felében járó emberbe annyi energia és kreativitás szorult, amit húszévesek is megirigyelhetnének. Valósággal ugrál a pódiumon, és kézmozdulatairól leginkább a spanyol polgárháború anarchista forradalmárai jutottak eszembe, amint ökölbe szorított kézzel kiáltják: No pasaran! (Nem törnek át!)
Mindig nagy hatással van rám, ahogy rengeteg ember alaposan koordinált együttműködésével összeáll egy olyan összhangzat, ami aztán az emberi lélek ismeretlen dimenzióihoz nyit utat. Ezúttal is megtörtént a csoda: Fischer kotta nélkül (!) olyan mesterien összehangolta a bécsi Concentus Musicus Wien együttes, a Magyar Rádió Énekkara és a három sztárénekes produkcióját, amitől leesett az állam.
Haydn ezen kései, érett alkotói korszakából származó zeneművének a témája: a természet és az ember. Az évszakok nagy körforgása – benne az egyes ember életének kis körforgásával. Makrokozmosz és mikrokozmosz. A vihar előtti csend, a vihar dühöngése és a természet újjáéledése vihar után. 1801-ben készült, a történelem viharai közepette: néhány évvel később Hayden házának ablakai is rázkódtak a Bécset ostromló Napóleon ágyútüzétől. Ekkor Haydn már halálos betegen feküdt otthon. Az Évszakok volt az egyik hattyúdala. Amelybe, én úgy érzem belesűrítette saját halálfélelmét is (a Tél zord ábrázolásával), és keresztény hitét abban, hogy a Télen túl várja egy Örök Tavasz.
A keleti ember elfogadja az örök körforgást, és ebben az elfogadásban nyugalmat lel. A nagy kerék középpontjába törekszik: ahol egykedvűen (upeksha) tűri az idők zivatarait. A nyugati ember nyugtalan lelkének viszont kell valami más – kell egy kiút az örök körforgás monotóniájából. Egy ígéret, egy remény, hogy a körforgásnak egyszer majd vége lesz és eljön a tél nélküli tavasz, az éjszaka nélküli reggel, az öregedés nélküli ifjúság, a szenvedés nélküli öröm. Haydn ízig-vérig nyugati ember – és ezt az ígéretet sűrítette bele ebbe a zeneműbe. Ugyanazt az ígéretet, a haladásba vetett hitet, amivel Madách zárta Az ember tragédiáját: „Ember, küzdj, és bízva bízzál!”
A 21. században azonban már nem tudjuk némi szorongás nélkül hallgatni az Évszakokat. Vajon tényleg elegendő követni a bibliai parancsot: „szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet”? Vajon nem váltunk-e mi magunk a természet rendjének felborítóivá? Nem tudunk nem arra gondolni, hogy az évszakoknak az a körforgása, amiről Haydn korában még azt gondolhatták, hogy Isten által a teremtés során mechanikusan beprogramozott szekvencia – mennyire törékeny.
Persze az ember mindig is átélt éghajlat-változásokat. Haydn például a Kis Jégkorszak idején élt, amikor még látta, ahogy vásárokat rendeznek a befagyott Duna vagy Temze jegén. De az Évszakokban egyfajta naiv, idealizált képet fest az ember és a természet kapcsolatáról. Nem sejthette, hogy éppen az ember tevékenysége válik egy nap majd a klíma-katasztrófa motorjává. Hegyeket járó emberként a saját szememmel látom, hogy Haydn szülőföldjén, Ausztriában ez a változás még a lassan elsivatagosodó Alföldnél is látványosabb: a gleccserek évről évre zsugorodnak, a hóhatár egyre feljebb kerül, az időjárás kiszámíthatatlanná válik.
Egyre többen érezzük úgy: valahol utat tévesztettünk. Úgy kezeljük a természetet, mint korlátlanul kizsákmányolandó, meghódítandó erőforrást. Mintha nekünk Istentől rendelve járna az, hogy pusztítsuk az erdőket, szennyezzük a földet, a tengert és az eget. Pedig talán ideje lenne átértékelnünk a saját helyünket a természetben. Mi is részei vagyunk ennek a nagy körforgásnak, amiben minden mindennel összefügg. Kivételes hatalmunk kivételes felelősséggel kellene, hogy járjon. Fel kell nőnünk ahhoz, hogy a „teremtés koronái” legyünk – különben pusztulás vár ránk.
