Gondoltam, hogy a múltkori, tornaszekrényes posztom beindítja a kollektív emlékezést – de azt nem, hogy ennyire. Mintha valami régi seb szakadt volna fel az emberekben. Aminek már a létezését is szinte elfelejtették, és mégis, nem gyógyult be igazán soha. Elég egy kis trigger, szikra: és máris ugyanúgy fáj – máris ott vagy megint, kisiskolás gyermekléted minden kiszolgáltatottságával és szorongásával.
Sokan sokféle emlékről beszámoltak. Volt, aki csak félelmet élt át. Volt egy kisebbség, aki konkrét fizikai sérüléseket is elszenvedett a svédszekrényen. De van egy olyan közös motívum, amit ki lehet emelni szinte minden véleményből. Még akkor is, ha nincs megnevezve. Mégis ott ólálkodik a sorok között. Átitatja ezeket az emlékeket, mint ahogy régen, még a zárt téri dohányzás betiltása előtt, átitatott minden ruhánkat a buliban a cigifüst.
Ez a közös motívum: a szégyen.
Hogy amit nevelésnek hívunk – akár iskolában, akár otthon, akár edzésen vagy másutt, annak mennyire szerves része volt a megszégyenítés. Mert nem az volt itt a fő gond, hogy gyerekeknek megterhelő tornafeladatokat kellett elvégezniük. Vagy úgy általában, hogy az iskolában voltak elvárások, követelmények. Hanem azzal a móddal volt baj, ahogyan ezeket az elvárásokat és követelményeket úgy alakították ki és hajtották, vasalták be rajtunk, hogy ez megalázó és megszégyenítő legyen nekünk. Nem feltétlenül gonoszságból. Hanem mert az egész magjában az a meggyőződés állt, hogy a pozitív szociális viselkedést a gyerekbe „bele kell verni”. Még ha nem is mindig fizikai értelemben értették ezt. De tömegek hittek, hisznek benne ma is, hogy a megfelelő viselkedésváltozás csakis úgy kényszeríthető ki, ha a hibázó gyerek közben alaposan átérzi azt, hogy ő mennyire kis jelentéktelen és értéktelen senki.
Na ezzel a megközelítéssel van szerintem baja nagyon sokunknak, nem is feltétlenül magával a svédszekrénnyel. És ebben szeretnénk mélyrehajtó változást.
