Zdzisőaw Beksiőski lengyel művész festménye mindig lenyűgözött. Ez a kép valami nagyon fontosat mond el arról (számomra), hogyan élünk a 21. században.
Benne van az, hogy már nem nagyobb közösségekben, családokban, hanem nukleáris családokban nevelkedünk fel. Bezárva a magunk kis családi drámáiba. A lakás-zárványainkban mintha még a szomszédok is fényévekre lennének egymástól.
Benne van az, hogy a társadalmunk különféle egymással torzsalkodó törzsi identitásokra bomlik le, mindegyik a maga ügyét, a maga világnézetét, a maga életmódját képviseli. A „mi” és az „ők” bunker-mentalitása falakat emel ember és ember közé.
Benne van az is, hogy azok az elektronikus kütyük, amelyek arra hivatottak, hogy összekössenek minket, valójában elszigetelnek egymástól és csak tovább növelik a zajt és a kínzó magányt. Információk helyett dezinformációkkal bombáznak minket.
Bábeli nyelvzavar van – de nem egy nagy tornyot építünk, hanem sok párhuzamos tornyot. A saját hübriszünkből, a saját paraniánkból épült tornyok meredeznek félkészen, beteljesületlen álmokkal terhesen, soha nem találkozó párhuzamos egyenesekként kígyóznak a végtelenbe.
Boldogok azok, akik tornyok helyett képesek hidakat építeni.
(note to myself)
