Ez a cikk eredetileg a 444-es blogunkon jelent meg.
Véletlen, hogy a drogfüggőség ilyen széles körben elterjedt népbetegségnek számít korunkban? Bizonyára nem. És nem egyszerűen azért, mert széles körben elérhetőek számunkra olyan tudatmódosító szerek, amelyekről korábban nem is álmodhattunk. Sokkal inkább azért, mert minden fizikai kényelme és jóléte ellenére világunkban rengeteg ember él rosszul működő közösségekben, élhetetlen környezetben, magánnyal küszködve.
A drogfüggőség hagyományos magyarázata szerint az addikció nem más, mint agybetegség, amelyet a drogfogyasztás okoz a genetikailag erre hajlamos embereknél. Eszerint a függőség elsősorban biológiai folyamat, amelynek ellenszere a józanság, az absztinencia. Arra kell törekednünk, hogy minden lehetséges eszközzel “drogmentessé” tegyük a társadalmunkat: lebeszéljük a fiatalokat a drogfogyasztásról, vagy ha ez nem megy, akkor büntetéssel rettentsük el őket.
Ezt a hagyományos magyarázatot azonban egyre többen kérdőjelezik meg. Közéjük tartozik Rachel Wurzman idegkutató, akinek a tavalyi TED beszédét mindenkinek ajánlani tudjuk. Wurzman maga Tourette-szindrómában szenved. Ez egy olyan neurológiai rendellenesség, amelyet akaratlan mozgások és irányíthatatlan hangadások jellemeznek. Nem csoda, hogy érdeklődése már korán az idegkutatás felé irányult. Saját rendellenessége és a függőség között több párhuzamot fedezett fel. Hiszen a függőséggel küzdő ember is megtapasztalja azt, hogy olyan cselekedetekre érez ellenállhatatlan késztetést, amelyeket ő maga sem igazán tud megmagyarázni.
Wurzman szerint ezt a kényszeres viselkedést nem lehet a szabad akarat megszűnésével vagy azzal magyarázni, hogy az ember helyett valaki vagy valami más hoz döntéseket. A döntéseket az ember saját akaratából hozza, csak éppen ellenállhatatlannak érzi rájuk a késztetést. Ezt szerinte mindenki meg tudja tapasztalni akkor, ha megpróbálja visszatartaná a pislogását: a szemünk nem szárad ki olyan gyorsan, mint amennyi idő alatt már kibírhatatlannak érezzük a belső kényszert arra, hogy pislogjunk.
Valójában az emberi viselkedés akaratlagos és akaratlan, impulzív és kompulzív formái egy széles spektrumon mozognak, amelynek nincs egy “normális” pólusa, ahol az akarat teljesen szabad és a tudat teljesen “tiszta”, míg a másik oldalon egy abnormális, ahol a szabad akarat megszűnik és a tudat elhomályosul. Wurzman ezt azzal a hasonlattal világítja meg, hogy az alap tudatállapot nem egy parkolóban leállított autó, míg a drogos vagy rendellenes tudatállapot egy járó motorú, száguldó autó. Valójában a tudat alapállapota inkább az üresben járatott motorra hasonlít. Azok a hétköznapi viselkedések is előre programozottak, amelyeket teljesen normálisnak, akaratlagosnak tartunk. A tudatmódosító szerek hatására pedig mintha a fékek lazulnának meg.
Az agy “robotpilótája” az agyféltekék szürkeállományának mélyén, az ún. törzsdúcokban található striátum. Az újabb kutatások szerint ennek alapvető szerepe van a jutalmazó rendszerek működésében, így működési zavarainak köze van a kényszeres viselkedések, így a függőség kialakulásában is. Laboratóriumi kísérletekben Wurzer előidézett kényszeres, a Tourette-szindrómára jellemző viselkedést olyan egereknél, amelyeknek a striátumát módosították.
A szociológia és a neurotudomány közötti határmezsgyén egy új tudományág, a társadalmi idegtudomány (social neuroscience) azt vizsgálja, hogy a striatum hibás működése miként függ össze az egyén társadalmi működésének hibáival. A striátum működési zavarai ugyanis összefüggenek a társadalmi kötődésünkben bekövetkezett negatív változásokkal: az elszigeteltséggel, a magánnyal.
A törődés, a gondoskodás, a szerető és tartalmas emberi interakciók az agyban az opioid drogokhoz hasonló ingerület-átvivő anyagok kiválasztását serkentik. Amikor ezek a társadalmi interakciók hiányoznak, amikor nem érik ezek a megfelelő ingerek az agyat, akkor maga az agy is elkezd rendellenesen viselkedni: kialakul benne egy éhség ezek iránt az ingerületek iránt. Ezeket pótolja aztán az ember kémiai tudatmódosító szerek vagy éppen egyéb dolgok (pl. közösségi média) segítségével.
Wurzer szerint tehát nem önmagában a drog vezet a drogfüggőséghez – hanem az értelmes és tartalmas társadalmi interakció hiánya. Az, hogy a nyugati társadalmakban az opioidok és egyéb drogok iránti függőség ilyen széles körben elterjedt, sokat mondanak el magukról a nyugati társadalmakról. Arról, hogy bár látszólag minden eddigi korszaknál több stimulus ér minket, bár minden eddiginél ingergazdagabb környezetben élünk, minden eddiginél jobban ki tudjuk elégíteni fizikai szükségleteinket – valójában egyre többen és jobban szenvedünk. Sokkal többen vagyunk magányosak a milliós, neonfényben úszó, fogyasztói élvezetekkel kecsegtető nagyvárosok zsúfolt utcáin, mint ahányan az apró, önellátó falusi közösségekben voltunk. A rengeteg felszínes emberi kapcsolat ellenére milliószámra magányosak vagyunk, gyakran még azok is, akik családban élnek!
Ennek nem csupán a technológiai fejlődéshez van köze, hanem ahhoz is, ahogyan a kapitalista fogyasztói társadalom működik – amit Marxék annak idején az elidegenedés szóval írtak le. A függőség ebből a perspektívából nézve nem genetikailag kódolt betegség, hanem az egyén (és az agy) nagyon is normális reakciója egy abnormális társadalmi valóságra. Nem véletlen, hogy a függőség éppen a társadalmi kilátástalanság és kirekesztés által leginkább sújtott rétegek körében a legelterjedtebb. Vajon azért van ez, mert genetikailag a margón élők hajlamosabbak egy agybetegségre, mint a vagyonos elit tagjai? A francokat. És ebből a perspektívából nézve a szigorú, tiltó drogpolitikák annak tűnnek fel számunkra, amik. Eszközök egy igazságtalan és rosszul működő társadalmi rend fenntartására, az elidegenedés és a kirekesztés áldozatainak büntetésére és kirekesztésére.
A drogfüggőség ellenszere nem a büntetés, nem is pusztán az absztinencia, hanem a társadalmi kötődés újraépítése. Márpedig a megbélyegzés és a kriminalizáció ezt hátráltatja és nem elősegíti. Nem elég felváltani a drog által kiváltott jutalmazó mechanizmust az egyén szintjén valami mással – hanem az ember közösségben való működésének a helyreállítására van szükség. Hosszú távon azt kell megváltoztatnunk, ahogyan mi emberek egymáshoz viszonyulunk – ahogyan társadalmat alkotunk.
Sárosi Péter
