Az elme általában kétféleképpen reagál arra, ha valaki megbántott.
Az egyik, hogy elkezdesz magadban fortyogni. Százszor lejátszod a fejedben a történteket. Elmés riposztokat eszelsz ki, amiket elmondhattál volna. Megmagyarázod magadnak, hogy a másiknak miért nincs igaza, és neked miért van. Végtelen loop-okban dédelgeted a sérelmedet. Ragaszkodsz hozzá.
A másik pedig az, hogy túl gyorsan túl akarsz lenni az egészen. Beadod a derekad. Á úgyis mindegy. Most kell nekem ez a konfliktus? Fenébe a negatív érzésekkel. Összpontosítsunk inkább arra, ami pozitív. Ne is beszéljünk róla, ami múlt, az elmúlt. Söpörjük be a szőnyeg alá!
Egyik sem kedvez annak, hogy megfelelően kibeszéld a konfliktust az illetővel.
Az utóbbi időben egy másik módszert gyakorlok. Több-kevesebb sikerrel.
Mielőtt reagálnék, előbb reflektálok – magamra. Nem akarom rögtön lesöpörni, amit érzek. Nem akarom rögtön meggyőzni magam, hogy amit érzek, az rossz, szégyellésre méltó és semmi értelme. Nem. Először magamba nézek, és megvizsgálom, hogy mit is érzek. Milyen fizikai észlelésekkel jár, amit érzek. Hol érzem, amit érzek, milyen formájú, milyen súlyú? Megnevezem, felcímkézem az érzést. De nem ítélkezek, nem minősítem magam. Egyszerűen próbálok jelen lenni ebben az érzésben. Elfogadom, hogy van. Együttérzek magammal: tudom, hogy amit érzek, annak oka van, és üzenetet hordoz számomra. Történetet mond el rólam. Amit érzek, önmagában soha nem illegitim vagy érvénytelen.
De egyben azt is tudom, hogy amit érzek, az nem azonos velem. Nem uralkodik rajtam. Egyszerűen csak jelen van. Keletkezik és elmúlik. Azzal tudom a legnagyobb szenvedést okozni magamnak, ha azonosulok vele. Ha hagyom, hogy átitasson. A helyzet az, hogy akár igazam van egy adott konfliktusban, akár nincs: végső soron mindig rólam szól, ha tartósan pocsékul érzem magam, és nem a másikról.
Gyakran egy konfliktus után félünk magunkba nézni: félünk tőle, hogy ha önmagunkba nézünk, azzal automatikusan elismernénk, hogy a másiknak van igaza. Inkább próbálunk mindenféle dolgot előásni, ami alátámasztja a saját felháborodásunkat és a másik hibáját. Pedig ha beiktatjuk ezt az önreflexiós fázist a folyamatba, az önmagában egyáltalán nem jelenti szükségszerűen azt, hogy feladnánk az igazunkat. Nem mondunk le automatikusan a reakcióról sem. Viszont mindenképpen tudatosabban fogunk tudni reagálni. Még akkor is, ha végül úgy döntünk, hogy a legjobb reakció – a nem reakció.
