A 11 hónapos kislányom egészen oda meg vissza van bizonyos hétköznapi tárgyakért. Amik számunkra, bár hasznosak, de igazából teljesen érdektelenek. Van például egy falra akasztható óránk, az olcsó ikeás fajta. A szülei számára ez csak egy tárgy, ami mutatja az időt. Az ő számára viszont maga a csoda. Akárhányszor meglátja, vagy ha meghallja, hogy azt mondjuk: „tik-tak óra”, mindig elvigyorodik, odanéz és élénken gesztikulálni kezd. Hogy pontosan miért, azt én a beszűkült felnőtt tudatommal nem tudom megállapítani – de azt igen, hogy valamiért az ő kis elméjében a tárgyak még nem hasznosságuk szerint kapnak jelentést. A gyermek számára a tárgyaknak lelke van – önálló kis mikrokozmoszok, saját varázslatos jelentéssel rendelkeznek. Aztán mi, felnőttek, szép lassan megtanítjuk neki, hogy a dolgok nem varázslatosak, hanem hasznosak. Banálisak és szürkék. Megtanul komoly és fontoskodó képet vágni hozzájuk. Aztán ott a kukásautó: az mindig külön program. Lenyűgözve nézi. A kisgyerekek számára el sem lehet menőbb embereket elképzelni a kukásoknál. Egy csomó gyereknek van egy olyan fázisa, amikor ha megkérdik, mi akar lenni, ha nagy lesz, azt mondja: kukás. Aztán persze mi, felnőttek, szép lassan megtanítjuk nekik, hogy a kukás valójában a társadalmi ranglétrának valahol az alján helyezkedik el. Kicsit sem irigyelt pozíció. És így lesz a kígyóból, ami megevett egy elefántot, egyszerű kalap. „Szó ami szó: ezek a fölnőttek fölöttébb furcsák,” mondta a Kisherceg. (note to myself)