Észre sem vesszük, de folyamatosan hasonlítgatjuk magunkat – az életünket valaki másnak az életéhez. Akinek lennünk kellene, akihez fel kellene nőnünk. Akinek talán a szüleink álmodtak meg minket. Vagy akit mi magunk kreáltunk, hogy ne érezzük imposztornak magunkat a „normális” emberek között. Történeteket mesélünk magunkról magunknak – amiket végül mi magunk is elhiszünk. Igyekszünk egy más ember életét élni. Hogy szeressenek, elfogadjanak. És amikor úgy érezzük, nem sikerül maradéktalanul – márpedig rendszerint úgy érezzük – akkor hiányérzetünk támad. Mintha kimaradnánk valamiből. Mintha elvesztegetnénk a napjainkat.
Felvesszük hát a maszkot újra.
De az igazság az, hogy hiába is próbáljuk hozzáegyenesíteni az elvárásainkhoz a valóság girbe-gurba kinövéseit, göcsörtjeit – éppen amikor már pont úgy érezzük, hogy a maszk végleg egyé vált velünk – végül mégis mindig saját magunkra ébredünk. Felébredünk az éjszaka közepén és rémülten észleljük, hogy legbelül még mindig azok vagyunk, amitől szabadulni szeretnénk. Kényelmetlenül és idegenül feszengünk saját bőrünkben. Mint a pillangó, aki Dzsuang Dszi-nek álmodja magát. Mint a bogár, aki Gregor Samsaként ébred. Fordított kafkai átváltozás.
Vannak, akik egész életükben menekülnek saját maguk elől. Egész életük befejezetlen torzója marad a Nagy Műnek – többnyire elégedetlenül és keserűen távoznak az ismeretlenbe. És vannak, akiknek eljön az életében egy pont, amikor megvetik a lábukat: na jó. Ez vagyok én? Ez vagyok én. Talán jobban megismerhetném, megtanulhatnám szeretni és elfogadni ezt a krapekot? Vállalhatnám a kockázatot, hogy úgy is szeretni fognak, aki vagyok? A magam tökéletlenségében és befejezetlenségében? És az éjszaka nyomasztó kétségeitől eljutunk a reggeli bizonyossághoz: hogy nem járjuk egyedül ezt az utat. Kétségeink nem egyediek, hanem egyetemesek. Akárcsak az értékeink. Lehet, hogy ez a nehezebb út, de legalább hiteles.
„Az én történetem nem kellemes, nem édes és harmonikus, mint a kitalált történetek,” írja Hermann Hesse. „Bolondsággal és zavarodottsággal terhes, őrülettel és álommal, mint minden olyan ember élete, aki nem akar többé hazudni magának.”
És elkezdünk egy másik történetet mesélni magunkról magunknak. Az emberről, aki nem menekül, hanem szeretné megtalálni magát. Mint a folyó, ami nem akar már más lenni. Minden örvényével, minden mocsarával, minden megtorpanásával, mellék- és holt-ágával együtt az, ami. Nem csak egy, kellemes és kényelmes szakasz akar lenni. A többiről tudomást sem venni. Hanem minden szakasza. Sziklák közt sebesen robogó patak és síkságon lustán hömpölygő folyam. Kezdi felismerni, hogy folyó – hogy egy az esővel, ami táplálja, a napfénnyel, ami felolvasztja. A hegyek mélyén rejtőző forrásával, amiből ered, és a tengerrel, amibe beleömlik. Mert ez is valami, amit el kell fogadnunk: minden, ami keletkezett, megszűnik egyszer.
„Mielőtt a tengerbe lép – azt mondják –,
a folyó félelemtől reszket.
Visszanéz a megtett távra,
a hegycsúcsoktól az erdőkön és falvakon át
kanyargó hosszú útra.
És egy oly hatalmas óceánt lát
maga előtt,
amellyel ha egyesül, óhatatlanul eltűnik örökre.
De nincs más lehetőség,
a folyó nem fordulhat vissza.
Senki sem fordulhat vissza.
A létezésben nincsen visszaút.
A folyónak vállalnia kell a kockázatot,
hogy belépjen az óceánba,
mert a félelem csak így szűnik meg;
és mert a folyó ekkor fogja majd csak megérteni, hogy
mindez nem azt jelenti, hogy az óceánban megszűnik, hanem azt,
hogy maga is az óceán lesz.”
Vers: Kahlil Gibran (Fordítás: Lassányi Gábor)
Kép: Ma Jüan
