Az alábbi cikkben elmesélem, hogyan próbálta a Szövetségi Drogellenes Hivatal vezetője, Harry Anslinger a legkülönfélébb eszközökkel elhallgattatni Alfred Lindesmith-t, azt a szociológust, aki a drogfogyasztók szigorú büntetése helyett a függőséggel küzdők támogatását szorgalmazta a 20. század első felében.
A Drogriporter olvasói közül bizonyára sok embernek ismerős Harry Anslinger neve. Ő volt az amerikai Szövetségi Drogellenes Hivatal (Federal Narcotics Bureau, FBN) első vezetője. Aki azzal írta bele magát a történelemkönyvekbe, hogy az amerikai szövetségi alkoholtilalom bukása (1933) után új közellenséget kreált a kannabiszból, és sikeres hadjáratot indított annak betiltásáért.
Az amerikai drogpolitika a 20. század első felében egyre szigorúbbá, egyre büntetőbbé vált. Az 1914-es Harrison-féle törvénnyel betiltásra kerültek az opiátok. Míg a 20-as évekig lehetőség volt arra, hogy az opiátfüggők orvosi felírásra fenntartó céllal hozzájussanak opioid gyógyszerekhez, ezt innentől korlátozták és fokozatosan teljesen betiltották. Hadjáratot indítottak az egyéb szerek, így a kokain ellen is, amelyet elsősorban a feketékhez és a jazz-hez társítottak és a fehér felsőbbrendűségre fenyegető veszélyként azonosítottak.
Ő honosította meg a korábban csak mexikóiak által használt „marihuána” elnevezését is meg az amerikai közbeszédben. Ezzel a mexikói szleng kifejezéssel akarta ugyanis megkülönböztetni ezt a szert a társadalom által jól ismert kender növénytől (hemp), és démonizálni a kannabiszt egy olyan időszakban, amikor az amerikai társadalom az első világháború folyományaként idegengyűlölővé és bevándorló-ellenessé vált.
Eszköztárában nem volt válogatós: nem riadt vissza a rasszista gyűlöletkeltéstől és a nyílt hazugságok terjesztésétől sem, ha ez szolgálta a céljait. Egy korábbi cikkemben leírtam, miként használta fel egy pszichiátriai betegségekkel küzdő férfi, Victor Licata tragédiáját arra, hogy elhitesse: a fű vérszomjas elmebeteg bűnözőkké teszi a fogyasztóit.
Anslingernek azonban voltak kritikusai is. Egyikük évtizedekig vívta egyenlőtlen, szélmalomharc-szerű küzdelmét a drogcárral, a tudományos igazság és a drogfogyasztók emberi méltóságának védelmében. Ő volt Alfred Lindesmith, az Indiana Egyetem szociológia professzora. Kettejük párviadala egyfajta emblematikus előképe és összegzése annak az ellentétnek, ami mind a mai napig jellemzi a drogokkal kapcsolatos közbeszédet. [1] Az ellentétet, ami szigorú prohibicionista és a humánus dekriminalizációs megközelítést szorgalmazók között feszül. Nem csoda, hogy Lindesmith az utóbbiak számos egymást követő generációjára, köztük e cikk szerzőjére is jelentős inspirációs hatást gyakorolt.
Vajon miért is volt ennyire a bögyében Harry Anslingernek egy szociológia professzor, aki Amerika nem is legjelentősebb egyetemén tevékenykedett? Azért, mert Lindesmith az írásaiban szembe szállt a drogcár által szívós munkával felépített sztereotípiákkal. Ansliger azt hirdette, hogy Amerika erkölcsi válságba került a veszélyes drogok, különösen a marihuána terjedése miatt. A bulvárlapok segítségével úgy ábrázolta a fűfogyasztókat, mint akik erőszakosak, kiszámíthatatlanok és erkölcstelenek. Fékevesztett szexuális orgiákról, fűszívó bevándorlók által elkövetett nemi erőszakokról szóló szenzációs hírekkel bombázta és borzolta az erre fogékony fehér középosztály idegeit.
Ma már persze tudjuk: a kannabisz, és egyébként a legtöbb illegális szer, fogyasztása valójában nagyon ritkán jár együtt erőszakos viselkedéssel. A fűszívás leginkább csökkenti, és nem növeli az agressziót. A szexuális vágy fokozására irányuló hatása is kontextus-függő: nem okoz feltétlenül csillapíthatatlan bujaságot. A kannabisz fogyasztása és az elmebetegség kialakulása között azóta sem sikerült közvetlen ok-okozati kapcsolatot bizonyítani (még a fiatalok egy szkizofréniára hajlamos törpe kisebbségénél a fűszívás a betegség tüneteinek megjelenését siettetheti vagy súlyosbíthatja is). De abban az időben az amerikai társadalom jelentős része elhitte, hogy az utcákon erőszakos kannabisz-függő őrültek rohangálnak, akik meg akarják erőszakolni a lányaikat.
Anslinger úgy állította be, hogy a drogok fogyasztása szükségszerűen függőséghez és visszafordíthatatlan agykárosodáshoz vezet. A biokémiai determinizmust hirdette és nem foglalkozott a drogfogyasztás társadalmi vetületeivel. Nem érdekelték a tudományos kutatások, nem törekedett arra, hogy állításait hivatkozásokkal támassza alá, és nem riadt vissza a demagógiától.
Lindesmith ezzel szemben a Chicago-i Egyetemen szerzett doktorátust 1937-ben szociálpszichológiából, ahol ebben az időszakban alakult ki az empirikus szociológiai kutatás módszertana. Sokat tanult Herbert Blumertől, a szimbolikus interakcionizmus elmélet kidolgozójától, aki a hétköznapi emberi interakciókon és az azoknak tulajdonított jelentéseken keresztül próbálta megérteni a társadalom működését. Blumer a kor pozitivista társadalomtudományi irányzataival szemben a kvalitatív kutatások hasznosságát hangoztatta. Sokat merített George Herbert Mead nevéhez fűzödő, a többi emberrel való szociális interakciókon keresztül saját magának jelentést tulajdonító énnel (self) kapcsolatos koncepciójáról.[2]
Ennek nyomán Lindesmith megkülönböztette egymástól a fizikai és a pszichés függőséget. Az utóbbi kialakulásában ugyanis szerinte kulcsfontosságú mozzanat, amikor az én a saját elvonási tüneteit értelmezi, ami a gondolkodáson és a nyelven keresztül lehetséges. Az ember egyedi tulajdonsága ugyanis az, hogy saját magát tárgyként szemlélje (önreflexió). Ha valaki az elvonási tünetet nem tudja értelmezni, akkor azt sem fogja tudni, hogy mi okozza őket. Csak ha rájön a kapcsolatra az elvonási tünet és a drog hiánya között, és ezért újra drogot használ a tünetek csillapítására – csak akkor válik valóban függővé. Még 1968-as, az opiátfüggőségről írt könyvében is kitartott azon nézete mellett, hogy a nyelvi önreflexió és önkifejezés képessége hiányában az állatok nem válhatnak olyan értelemben függővé (addiction), mint az emberek, legfeljebb kémiai függésről beszélhetünk.[3]
Mai szemmel már túl karcos a Lindesmith által felvázolt elme-test dualizmus: a neurológia és szociálpszichológia terén végzett újabb kutatások szerint nincs ilyen éles határ. Tévedései ellenére is fontos ellensúlyát képezte azonban Anslinger által hirdetett, és a kor amerikai behaviorista kutatói által is elfogadott nézetnek, amely a drogfogyasztás biokémiai determinizmusát hangsúlyozta. És előfutára volt azoknak a 60-as évektől kibontakozó törekvéseknek, amelyek a drogfogyasztás mint társadalmi tanulási és adaptációs folyamatot elemezték. Hangsúlyozva, hogy a kulturális, politikai és társadalmi környezetnek meghatározó szerepe van a drogfogyasztási minták alakulásában. Ma már a kutatók egyre nagyobb része ismeri el, hogy a drogjelenséget csak multidiszciplináris megközelítésben tudjuk értelmezni. A bizonyítékok fényében kérdőjelessé vált a büntetőjogi eszközök primátusa, míg a közegészségügyi és szociálpolitikai beavatkozások eredményességét egyre több kutatás támasztja alá.
Lindesmith tagja volt a World Narcotic Research Foundation (WNRF) nevű nemzetközi szervezetnek, ami már akkor is egészségügyi megközelítésből foglalkozott a drogfüggőség jelenségével. Elvetette a függőség moralizáló meghatározását, ami a drogfüggőt akaratgyenge, vagy „pszichopata” emberként bélyegezte meg.
„Könnyű olyan más embereket ’alacsonyrendűnek’, ’gyengének’ vagy ’pszichopatának’ bélyegezni, akiknek a rossz szokásai különböznek a sajátunktól, és amelyeket következtetésképpen nem érthetünk meg,” írta Lindesmith egy 1938-as tanulmányában.[4]
Anslingert felbőszítették a hasonló gondolatok, amelyekben veszélyt látott a saját prohibicionista nézeteire. Ezért 1939-ben parancsot adott az FBN Chicago-i irodáját vezető beosztottjának, hogy vádolja be és járassa le Lindesmith-t az Indiana Egyetemen azzal, hogy drogfogyasztó, és WNRF-et pedig „szélhámosok gyülekezetének” nevezték. Az évtizedekig tartó támadásoknak és megfélemlítési kísérleteknek ez még csak a nyitánya volt.
1940-ben Lindesmith a Journal of Criminal Law and Criminology című szaklapban megjelentette a Dope Fiend Mythology (A drogos mitológiája) címet viselő cikkét.[5] Ebben a cikkben már jóval egyértelműbben kritizálta Anslinger ténykedését. Kijelentette, hogy a drogfüggőkkel kapcsolatban az elmúlt években „sztereotipizált dezinformációk” jelentek meg. Ezek részeként elhitették a társadalommal, hogy a drogfüggők mániákus gyilkosok és erőszaktevők. Ezeket olyan téveszméknek nevezte, amelyeket nem lehet komolyan venni.
Rámutatott, hogy a drogfüggők a legritkább esetben erőszakos bűnözők, és ha bűncselekményeket is követnek el, azok többnyire lopásból állnak, hogy beszerezzék a következő adagot. Az erőszak elsősorban az illegális drogpiac, és nem a drogfogyasztás sajátossága. Hasonlóképpen, a drogfüggőknél tapasztalt fizikai leépülés is elsősorban azokból az életkörülményekből következik, amelyek között él, és nem pedig az általa használt opiátok fiziológiai hatása. A függőség szerinte soha nem lehet rendészeti probléma, és a börtönbüntetés csak súlyosbítja a függők állapotát.
Ez a cikk ismét kiverte a biztosítékot Anslingernél, aki bevetette széleskörű kapcsolatait a büntető-igazságszolgáltatásban dolgozó jogalkalmazók körében, hogy megfelelő reakcióra ösztönözze őket. Végül a san francisco-i kerületi bírót, Twain Michelsent kérte fel arra, hogy egy válaszcikket írjon ugyanebben a szakfolyóiratba. Michelsen ebben a huszonöt oldalas (!) írásban megvédte az amerikai prohibicionista drogpolitikát a támadásoktól, és személyesen Anslingert is.[6] Róla azt írta, hogy egyedül ő áll annak az útjában, hogy a drogkereskedelem egy dollármilliós üzletággá váljon. A bírósági aktákra hivatkozva azt állítja, hogy a drogfüggő „tolvaj, erőszaktevő, emberrabló és gyilkos”, aki minden évben tizenöt millió dolláros kárt okoz az államnak. „Nincs semmi mitológia körülötte. Semmiféle téveszme nincsen azzal kapcsolatban, hogy az erkölcsi kilengései az Első Számú Közellenséggé teszik!” Ez utóbbi fogalmazás azért is érdekes, mert néhány évtized múlva Richard Nixon elnök éppen a drogokra, mint „első számú közellenségre” hivatkozva hirdette meg a drogellenes háborút.
1948-ban Lindesmith egy cikkében megírta, hogy Anslinger hivatala, az FBN, a saját szervezeti szabályzatával és fennen hirdetett retorikájával ellentétben, két vagyonos és befolyásos opiátfüggő számára húsz éven keresztül orvosi opiátokat biztosított fenntartó céllal.[7]
Anslinger gátlástalanul használta a tömegmédiát, annak minden szenzációhajhász elemével, a drogok elleni kampányában. Lindesmith is azok közé tartozott, akik már korán felismerték a film szerepét a tájékoztatásban és érdekérvényesítésben. Látta például annak a filmnek a jelentőségét, ami a kanadai kormány támogatásával a jogalkalmazó és egészségügyi szakemberek drogfüggőséggel kapcsolatos képzését célozta. Susan Boyd beszámolójából tudjuk, hogy a Drug Addict (Drogfüggő) című film 1946-ban annak az erjedésnek az eredménye volt, amelynek eredményeként Kanadában a királyi rendőrség (RCMP) drogpolitika irányítása feletti monopóliumát megkérdőjelezte és megtörte az egészségügyi establishment.[8] Mai szemmel a film egyáltalán nem tűnik forradalminak, és nehezen érthető, hogy miért váltott ki ilyen nagy ellenszenvet és botrányt Amerikában. Hiszen, ahogy Boyd elemzéséből kiderül, számos sztereotípiát és előítéletet megerősít, és alapvetően nem hív fel a drogtörvények radikális reformjára sem. Vannak azonban olyan elemei, amelyek a mai nézőnek nem tűnnek fel, a korban azonban paradigma-váltásnak számítottak.
A film megközelítése számos ponton épített arra a kritikára, amit Lindesmith fogalmazott meg az FBN-el és Anslinger prohibicionista drogpolitikájával szemben, ezért érdemes részletesen is tárgyalni. Elutasította például a film a „kábszer rabja” (dope fiend) pejoratív, megbélyegző kifejezés alkalmazását a droghasználó emberekre. Leszámol azzal a nézettel, hogy a drogfüggőségre bizonyos rasszok hajlamosabbak, vagy azokkal jobban össze lehet kötni (a kor bulvársajtója egyértelmű rasszizmusával szemben, ami azt állította, hogy a drogok és a jazz zene hatására a feketék erőszakos vadállatokká válnak, és fehér nőket erőszakolnak meg). Mi több, rámutatott arra, hogy a drogelosztási lánc csúcsán többnyire fehér drogkereskedők állnak – tehát a vagyonos fehérek profitálnak leginkább belőle. Eközben azonban a rendőrség elsősorban a kisstílű utcai dílerekre és pusherekre összpontosít, akik gyakrabban tartoznak a szegényebb, marginalizált, kisebbségi közösségekhez.
A korban még tudományos körökben is megkérdőjelezhetetlen dogmának számított, hogy a drogokkal összefüggő bűnözés egyes emberek erkölcstelen hedonizmusának, élvhajhászásának köszönhető. Tehát a drogfogyasztók azért követnek el bűncselekményeket, mert a drogok csillapíthatatlan vágyakat gerjesztenek bennük, és ez az erkölcsi érzék teljes leépüléséhez vezet. Lindesmith nyomán azonban a kanadai film azt is bemutatta, hogy a drogfüggők által elkövetett bűncselekmények túlnyomó többségét nem a gyönyörkeresés motiválja, hanem a szenvedés (az elvonási tünetek) elkerülése. A drogfüggőségben tehát nem a gyönyörkeresés, hanem a szenvedés csillapításának elemét emelte ki. Ez megfelel annak, amit ma tudunk az ún. beszerzési bűnözésről.
A film azonban nem jut el addig a követelésig, hogy amennyiben a drogfüggőséggel küzdő ember támogatást kap a szenvedés leküzdésében, akár gyógyszeres, akár pszichoszociális formában, akkor megszűnik ezen bűncselekmények elkövetésének motivációja. Csupán kényszergyógykezelésről beszél, mint a büntetés alternatívájáról. És a 40-es években már az is újdonságnak számított, hogy egyáltalán nem a szokásos szenzációhajhász, ellenséges és démonizáló módon, hanem tárgyilagosan próbálta körüljárni a kérdést.
A korban Lindesmithnek az a gondolata is forradalminak számított, hogy az illegális szerektől való függőség és a legális szerektől való függőség lényegileg azonos mechanizmuson alapul. Anslinger ugyanis hevesen ellenezte, hogy például a kannabisz hatásmechanizmusát bármilyen szinten az alkoholéhoz hasonlítsák – tehát próbálta megakadályozni, hogy az ismeretlenség, az egzotikus másság helyett valami olyanhoz tudják hasonlítani, ami a legtöbb polgár hétköznapi tapasztalatainak is a része. Ezáltal ugyanis elgondolkodtak volna arról, amit Lindesmith és a film is gyakran hangsúlyozott: hogy még az olyan, egyébként potens drogok esetében sem minden fogyasztó válik függővé, mint a kokain.
És végül, újító volt a filmnek az a gondolata is, ami ma már szinte közhelyesnek számít szakmai körökben: „A kábítószerek kereskedelmének teljes ellenőrzése lehetetlen.” Hiába a szigorú ellenőrzés a határokon, hiába a rendőrség nemzetközi együttműködése, a drogok utat fognak találni a fogyasztókhoz, a drogmentes világ illúzió. Ezzel együtt a film egyáltalán nem hív fel „legalizációra”, mi több, a drogtilalom pártján áll.
Amikor a film megjelent, Anslinger, egyébként nem teljesen alaptalanul, rögtön összekapcsolta azt Lindesmith-el. Hiszen bár ő nem vett részt a film elkészítésében, de nézetei egyértelműen megjelentek benne, és kihívást jelentettek a kor prohibicionista paradigmájával szemben. Levelet írt a kanadai kormánynak, amelyben azt követelte, hogy tiltsák be a film terjesztését. Mivel az „mérhetetlen károkat okozna a drogfüggőség terjesztésével”. Mi több, azt is követelte, hogy tiltsák meg Lindesmith-nek, hogy Kanadában részt vegyen a film vetítésén. A kanadai kormány határozottan elutasította Anslinger követelését, és kijelentette, hogy az USA egyetlen polgárának sem tilthatják meg, hogy megnézzenek egy filmet az országukban.
Anslinger megmozgatta a hozzá közel álló Keresztény Nők a Józanságért Unió (Women’s Christian Temperance Union) nevű konzervatív nőszervezetet, amely a prohibicionista politika hajlíthatatlan híve volt, hogy lépjenek fel Lindesmith-el szemben. A WCTU levélben követelte, hogy Lindesmith álljon le a film melletti lobbijával, mivel „a film a drogfüggőt betegként és nem bűnözőként” mutatja be, ami alááshatja a törvényes rendet.
Lindesmith maga sem tétlenkedett: felismerte a film jelentőségét, és minden eszközzel megpróbálta megakadályozni, hogy Anslinger sikerrel járjon a film betiltásában. Szabadságot vett ki, hogy Kanadába utazzon, és maga is támogassa a film alkotóit a szabad forgalmazásért folytatott küzdelmükben. Anslinger ekkor ugyanis azt terjesztette, hogy a film az USA-ban nem terjeszthető legálisan, hiszen a mozgókép gyártók etikai kódexébe ütközik (Code of Motion Picture Industry). Ez azonban nem volt igaz, és erre Lindesmith a New York Times-ban publicisztikában hívta fel a figyelmet.[9] A kor viszonyaira és Anslinger politikai befolyására jellemző, hogy gyakorlatilag mindenféle törvényes alap nélkül is elérte, hogy az amerikai mozikban a filmet ne vetítsék. Lindesmith levelei, amelyben a szövetségi kormányt próbálta rávenni, hogy Anslinger törvénytelen tilalmát oldják fel, nem jártak eredménnyel.
Anslinger felhasználta a hidegháború elharapózásával Amerikában egyre nagyobb teret nyerő antikommunista hisztériát is. Amikor a kanadai filmet készítő stábból két munkatársat azzal vádolnak meg, hogy kommunista kém – Anslinger levelet ír J. Edgar Hovernek, az FBI igazgatójának. Ebben kéri, hogy nézzenek utána a titkosszolgálatok, vajon Lindesmith nem tartozik-e valamilyen szovjetbarát tevékenységet folytató szervezethez. A válasz hamarosan megérkezik: Lindesmith meghívta az egyetemre a botrányos beat költőt, Allan Ginsberget, aki közel áll a W.E.B. Dubois Klubhoz (egy antirasszista diákszervezet), amely közel állt a kommunista mozgalomhoz. Ennél szorosabb szálat nem sikerült találni. És bár az FBN megfigyelte Lindesmith-et, nem sikerült bizonyítékot találni arra, hogy ő maga drogfüggő lenne vagy terjesztő.
Lindesmith küzdelmét a 40-es években valószínűleg többen is rokonszenvvel kísérték a kollégái körében, azonban annál kevesebben mertek nyíltan ujjat húzni a köztudottan nagy hatalommal bíró Anslingerrel, és nyilvánosan is kifejezni a támogatásukat. Lindesmith ezért bátran, de nagyon magára hagyva vette fel a kesztyűt. Egyedüli következetes támogatója az Amerikai Szabadságjogi Unió (American Civil Liberties Union) volt, amely kiállt Lindesmith mellett és levélben követelte, hogy Anslinger fejezze be a szólásszabadság indokolatlan korlátozására vonatkozó cenzori törekvéseit.
Az 50-es évek elején a vörös veszedelemtől való rettegést kihasználva az FBN elérte, hogy 1956-ban szigorítsák a drogtörvényeket és kötelező minimum börtönbüntetést szabjanak ki a kábítószerrel való visszaélés bűncselekményekre. Itt is megjelent a rasszizmus, mint indíték: különösen az afro-ameriaki és puerto rico-i közösségekkel szemben. A hatóságok az etnikai kisebbségek által lakott gettókban növekvő drogfogyasztásra hivatkoztak a törvényjavaslat indoklásában, amelyben persze elsősorban a mélyszegénység, a kirekesztés játszott szerepet.
A szigorításnak azonban ezúttal egyre több kritikusa akadt, az egészségügyi ellátásban és az akadémia világában dolgozók körében is, akiknek elege volt a hisztériakeltésből. Lindesmith mögé ezúttal több szakember is felsorakozott. Elérte, hogy 1958-ban az amerikai jogászok egylete (American Bar Association) és az orvosi kamara (American Medical Association) egy bizottságot jelöljön ki a tagjaiból a drogpolitika felülvizsgálatára. Jelentésükben, amelynek publikálásában Lindesmith játszott szerepet az Indiana Egyetemi Könyvkiadónál,[10] kinyilvánították, hogy a drogfüggőség elsősorban egészségügyi kérdés, amelyet nem lehet rendészeti eszközökkel kezelni. Sérelmezte a jelentés, hogy az orvosok szakmai autonómiáját a szövetségi bűnüldöző hatóságok korlátozzák, és bár a teljes legalizációt elvetették, a drogpolitika reformját szorgalmazták. Rámutattak, hogy sem a börtönbüntetés, sem a kórházi kényszergyógykezelés nem megoldás a drogfüggőség problémájára.
A jelentés egyik függeléke a brit modellt állította jó gyakorlatként a döntéshozók elé. Az Egyesült Királyságban ugyanis a büntető-törvények még kevésbé szigorúak voltak és az orvosok nagyobb autonómiával bírtak. Felírhatták az opioidokat a függőknek fenntartó céllal. A brit modellel Lindesmith is többször foglalkozott. „Első látásra úgy tűnhet, hogy a brit rendszer az opiátokat elérhetőbbé teszi és ezáltal a fogyasztás terjedéséhez vezet. De ha utánajárunk a valóságnak, azt látjuk, hogy éppen ennek ellenkezője történik,” írta még 1947-ben.
Anslinger és az FBN reakciója ismét nem késlekedett sokat. 1959-ben válaszkiadványt jelentettek meg [11], az eredeti jelentésre megtévesztésig hasonlító címmel és formátumban, hogy ezzel is összezavarják az olvasókat. Ebben az ABA és AMA bizottságban részt vevő tagjait „sarlatánoknak” bélyegezték. A fenntartó gyógyszeres kezelést úgy mutatták be, mint ami kizárólag negatív hatásokkal járna.
Lindesmith szakmai karrierjének első három évtizedében a drogpolitika margóján szerepelt, eretneknek számított, aki a hivatalos prohibicionista és medikális doktrínákat megkérdőjelezte. Az úttörő eszmék, amelyeket képviselt, csak az 1960-as években kaptak nagyobb támogatást és elismerést az Egyesült Államokban. És csupán a 20. század végén kezdték átformálni a drogpolitikát, amikor a nevét felvette az első drogpolitikai reformszervezet Alfred Lindesmith Központ néven. És amelyből kialakult a Drogpolitikai Szövetség (Drug Policy Alliance) Ethan Nadelmann vezetésével, ami szívós érdekérvényesítő munkával visszafordította az évtizedes szigorítás trendjét.
[1] Kettejük küzdelmét feldolgozta: John F. Galliher, David P. Keys, and Michael Elsner, Lindesmith v. Anslinger: An Early Government Victory in the Failed War on Drugs. December 1999; The Journal of Criminal Law and Criminology (1973-) 88(2).
[2] Lindesmith függőség elméletéről bővebben: Darin Weinberg, Lindesmith on Addiction: A Critical History
of a Classic Theory. Sociological Theory 15:2 August 1997. 150-161.
[3] Alfred Lindesmith, Addiction and Opiates. Chicago, Aldine, 1968.
[4] Alfred Lindesmith, A Sociological Theory of Drug Addiction. American Journal of Sociology, Vol. 43, No. 4 (Jan., 1938), pp. 593-613.
[5] Alfred Lindesmith, „Dope Fiend” Mythology. Journal of Criminal Law and Criminology (1931-1951), Vol. 31, No. 2 (Jul. – Aug., 1940), pp. 199-208.
[6] Twain Michelsen, Lindesmith’s Mythology. Journal of Criminal Law and Criminology (1931-1951), Vol. 31, No. 4 (Nov. – Dec.,1940), pp. 375-400.
[7] Alfred R. Lindesmith, Handlingthe Opiate Problem, FED. PROBATION, Dec. 1948, at
23.
[8] Susan Boyd, A Canadian perspective on documentary film: Drug Addict. International Journal of Drug Policy 24 (2013) 589–596.
[9] Alfred R. Lindesmith, Letter to the Editor,N.Y. TMEas,Jan. 22, 1950, at 12.
[10] Drug Addiction: Crimeor Disease? Interim and Final Reportsof the JointCommittee of the AmericanBar Association and the American Medical Association on Narcotic Drugs. Bloomington: Indiana UniversityPress, 1961.
[11] COMMENTS ON NARCOTIC DRUGS: INTERIM REPORT OFTHEJOINT COMMrIl=E OF THE
ABA AND THE AMA ON NARcoTIc DRUGS (1959).
