A Kékfény szerint a marihuána hatására lövöldöztek a tarnadobi fiatalok
A harmincas években az Egyesült Államok bulvársajtóját elárasztották egy akkoriban sokak számára még ismeretlen drog, a marihuána hatása alatt elkövetett szörnyűséges bűntényekről szóló beszámolók. Sokan talán nem is tudták, hogy a marihuána nem más, mint annak a kendernek a virágzata, amelyet már az alapító atyák is előszeretettel termesztettek a forradalom idején mint haszonnövényt. A marihuána-ellenes sajtókampány mögött alig titkoltan a fehér középosztály mexikói bevándorlókkal szembeni félelme és szorongása lappangott, hiszen a kannabisz szívása eleinte a latin-amerikai bevándorlók körében volt jellemző (ezért terjedt el az amerikai angolban a kannabisz virágzatának spanyol elnevezése, a marijuana). A szövetségi alkoholtilalom bukása után szűkös időket élő, új közellenségeket kereső alkohol-ellenes hivatalnokok ügyesen kihasználták a közhangulatot. Közéjük tartozott Harry Anslinger, a szövetségi drogellenes hatóság (FBN) igazgatója, aki mindenkinél többet tett azért, hogy az addig csupán a bulvársajtó (yellow press) hasábjain nyilvánosságot kapó horrortörténeteket a politika számára is elfogadható formába csomagolja, és a műveltebb közvéleménnyel is elfogadtassa a “gyilkos marihuána” teóriáját. Az egyik leghíresebb rémtörténete a Licata-ügy volt. Az egyébként csendes, jóravaló fiatalemberként ismert Victor Licatára egy napon a szülei és a testvérei megcsonkított holteste mellett bukkantak rá a családi házban. Kiderült, hogy ő maga végzett velük, tettére pedig nem tudott értelmes magyarázatot adni. Az ilyen szőrnyű bűnesetek bizarr irracionalitása mindig frusztrálja a közvéleményt: nem pusztán a tett kegyetlensége miatt, hanem mert képtelenek ésszerű magyarázatot találni rá. Anslinger azonban kész volt arra, hogy egyszerű és könnyen érthető indítékot tárjon fel a gyilkosság hátterében, helyreállítva ezzel az utca emberének az ésszerűen berendezett világba vetett hitét. Licata “több mint hat hónapja szívott marihuánás cigarettát és függővé vált tőle,” állította Anslinger, tettét a drog hatása alatt követte el. A marihuána átformálta a testét-lelkét, valóságos szörnyeteget faragott belőle, akitől még Frankeinstein is ijedten menekülne. Ahá, szóval be volt drogozva, így már minden érthető – kiáltott fel az újságolvasó a karosszékében. Ez is bizonyítja, hogy a marihuána örjöngő gyilkosokat farag az egyébként jóravaló emberekből: nincs helye tehát szabadságjogokról való hadoválásnak ott, ahol az emberek puszta szabad akarata kerül veszélybe. A marihuánát szigorú büntetés terhe mellett be kell tiltani. S lőn, a hasonló anekdoták hatására 1938-ban a marihuána szövetségi tilalom alá került.
Harry Anslinger, a marihuána-tilalom ősatyja
Victor Licata, aki állítólag a "marihuána hatására" gyilkolt
Pedig már akkor is voltak ellenvélemények. Így például Dr. Mason Smith, a Licata elmekórtani vizsgálatát végző igazságügyi orvosszakértő rámutatott, hogy a férfi elmebetegsége valószínűleg genetikai tényezőkre vezethető vissza, hiszen korábban a családból már többen is elmegyógyintézetekben végezték, öccsét pedig nemrégen szkizofréniával (korabeli elnevezése: dementia praecox) diagnosztizálták. Szülei ráadásul egymás első unokatestvérei voltak. Kiderült, hogy Licata már jóval a marihuána-fogyasztását megelőzően is súlyos pszichózisban szenvedett. Később, a floridai Állami Elmegyógyintézetben azzal teljesítette be sorsát, hogy meggyilkolt egy beteget majd felakasztotta magát (immár teljesen józanul). Ezek az “elhanyagolható” nüanszok és tudományos kifogások azonban természetesen nem érdekelték a közvéleményt, amely immár megtalálta a bűnbakot a szörnyű marihuánában. A témában persze rengeteg tudományos vizsgálatot folytattak azóta is, és bebizonyosult, hogy a marihuána hatására nem válnak szabad akaratuktól megfosztott őrjöngő gyilkossá az emberek: sőt, a vizsgálatok szerint a fű az alkohollal ellentétben sokkal inkább csökkenti, mint növeli az agressziót. Az USA Igazásgügyi Információs Központja 1994-ben kiadott egy jelentést a pszichoaktív szerek használata és az erőszak összefüggéseiről, amelyben megállapította, hogy “az összes pszichoaktív szer közül az alkohol az egyetlen, amelynek használata kimutathatóan növeli az agressziót.” Egy 2002-ben publikált új-zélandi kutatás megállapította, hogy az erőszakos bűncselekményeket elkövető fiatalok gyakran hajlamosak más normák megszegésére is, például rendszeresen marihuánát fogyasztanak, ebből azonban nem következik, hogy a fű okozza az erőszakos bűncselekmények elkövetését!
A Kékfény c. műsor október 27. adása
A Kékfény című tévéműsor október 27. adásának mindenesetre ismét sikerült felevelenítenie a 30-as évek amerikai marihuána-ellenes propagandafilmjeinek kliséit. Riportjukban beszámoltak arról, hogy egy Tarnabod nevű faluban kapucnis pulcsiba bújt középiskolás fiatalok ámokfutásba kezdtek és vaktában belövöldöztek lakóházak ablakain, sőt, még molotov-koktélokkal is dobálóztak. A riport semmit sem árul el arról, hogy vajon a fiatalok hogyan jutottak hozzá fegyverekhez, és hogyan jutottak el oda, hogy ártatlan emberekkel szemben használják azokat. Semmit nem tudhatunk meg az eset szociális, politikai, pszichológiai hátteréről, a fiatalok családjáról, iskolai magaviseletéről, sőt, még arról sem, hogy esetleg ittas állapotban voltak-e az ominózus éjszakán. Egy valamit vél fontosnak kihangsúlyozni a Kékfény: a rendőrségi drogteszt során a fiatalok szervezetében fűfogyasztásra utaló nyomokat találtak. Ohó, hát akkor már minden érthető! Bedrogozott fiatalok ámokfutásáról van szó, a magyarázatot megtaláltuk. Minek leásni a bűncselekmény esetleges mélyebb mozgatórugóinak feltárásához, minek kényelmetlen kérdéseket feltenni az iskola és a család felelősségéről, vagy arról a lakókörnyezetről, ahol tinédzserek gond nélkül lőfegyvereket szerezhetnek és tarthatnak maguknál? Hiszen megvan a bűnös: a marihuána, a külső ellenség, a diabolus ex machina. (Csak úgy zárójelben jegyzem meg egyébként, a rendőrségi vizeletteszt nem képes arra, hogy megállapítsa, a fiatalok be voltak-e füvezve az adott éjszakán, csak arra, hogy kb. két héten belül fogyasztottak-e füvet.)
A műsorban megszólal egy egri pszichológus is, aki elmondja, hogy számára nem meglepő, hogy a “sokak által ártalmatlannak” tartott marihuána gátlástalan őrjöngésre késztette a fiatalokat, mivel “a” kábítószer az önkontrollt támadja meg, és a fiatalok amúgy is egyre agresszívebbek. Sőt, szerinte Kaposváron is “a” kábítószerre (!) vezethető vissza, hogy két fiatal egy tóhoz csalt majd meggyilkolt egy harmadikat. (Ha ezt a gondolatmenetet követjük, eljutunk Giorgo Richárdig, aki állítása szerint egy rejtélyes pszichedelikus “cukorka” hatása alatt égetett izraeli zászlót pár éve a Tilos Rádió előtti emlékezetes tüntetésen.) Rejtély számomra, hogy miért nem valaki olyat kérdeztek meg erről, aki “a” kábítószerrel (megjegyzem, ez egy jogi műszó, nem tudományos kifejezés) kapcsolatos hajmeresztő spekulációkon túl valóban jártas a kannabiszról szóló nemzetközi szakirodalomban. A fűfogyasztás hazai trendjeivel kapcsolatban megszólaltatták például Dr. Demetrovics Zsoltot, az ELTE Pszichológiai Tanszékének oktatóját és a téma egyik jó ismert szakértőjét. Neki azonban fel sem tették azt a kérdést, hogy fel lehet-e tételezni, hogy pusztán a marihuána hatása miatt egyébként békés fiatalok örjöngeni és lövöldözni kezdjenek. Pedig ha megkérdezik, akkor bizonyára elmondta volna, hogy ez a feltételezés nem életszerű (tudom, mert én megkérdeztem).
Egy potenciális felelőst azért sikerült azonosítania a műsornak már a riport legején, mégpedig a marihuánával kapcsolatos jogi szabályozás enyhítéséért küzdőket. Hiszen mi más, ha nem ördögi gonoszság és felelőtlenség egy olyan szer legalizálásáért küzdeni, amely ilyen “mámoros ámokfutásra” készteti fiataljainkat? A műsor szerint a legalizáció gondolatát már Hollandiában is elvetették, hiszen bebizonyosodott, hogy a kannabisz legalizációja fokozza a bűnözést, ezért jelenleg két határmenti város is a kannabiszt áruló kávézók (coffee shopok) bezárásáról döntött. Nos, Bergen op Zoom és Roosendal határmenti holland városok polgármesterei valóban bezáratták a coffee shopokat, mindketten hangsúlyozták azonban, hogy nem azért, mert a kannabisz legális árusítása ellen lenne elvi kifogásuk – sokkal inkább az azzal együtt járó drogturizmus verte ki náluk a biztosítékot. Nem is csoda, hisz minden héten német, belga és francia fiatalok tízezrei indulnak meg a holland határ felé, hogy legális körülmények között vásárolhassanak maguknak hasist vagy marihuánát. Ezek a fiatalok gyakran közlekedési dugókat, baleseteket okoznak, a helyi kocsmákban szórakozva konfliktusba kerülnek a helybeliekkel, a turistákra pedig “keménydrogokat” áruló dílerek próbálják rátukmálni portékájukat. A problémát tehát nem a holland kannabisz-szabályozás okozza. Maastricht polgármestere például többször is kifejtette a sajtónak, hogy amennyiben a környező országok városaiban éppúgy meg lehetne vásárolni a kannabiszt, mint ahogyan Hollandiában, a drogturizmus és a vele együtt járó bűnözés is megszűnne! Gondoljunk bele, ha az összes szomszédos országban egyik napról a másikra betiltanák az alkohol forgalmazását, az milyen problémákat (alkoholturizmus, csempészet, bűnözés stb.) generálna határmenti városainkban – és akkor sem feltétlenül a magyar szabályozással lenne gond. A coffee shopok bezárása egyébként sem oldja meg a helyzetet, csak éppen a föld alá kényszeríti a fűkereskedelmet, ahol még kevésbé kontrollálható.
A Kékfény a maga szelektíven kiválasztott, elferdített információival, pártállami beidegződésekre építő bűnbakképző, stigmatizáló technikáival nem először nyújtotta iskolapéldáját annak, hogyan nem kellene megnyilvánulni a drogkérdésben. (Jellemző, hogy bár mind a holland kriminológus professzor Dirk Korffal, mind Demetrovics Zsolttal kb. 20-20 perces interjú készült, ezekből minden olyan információ kikerült, ami ellentmondott az adás előre eltervezett üzenetének. Ezért maradt a két szakember megnyilvánulásaiból mindössze 20-20 másodperc a műsorban!) Nem kell a legalizáció elkötelezett hívének lenni ahhoz, hogy ezt felismerjük. A parlament által teljes konszenzussal elfogadott nemzeti drogstratégia egyik fő célkitűzése az volt, hogy tegyük érzékenyebbé a társadalmat a drogproblémák iránt (értsd: képessé tenni a társadalmat a zsigeri-indulati reakciók helyett ésszerű és igazságos megoldások keresésére). Azt gondolom, hogy ezen cél megvalósulását nem a TASZ vagy a Kendermag Egyesület hátráltatja, sokkal inkább a köztelevízió legnézetebb műsora, a Kékfény, amely az elmúlt évtizedekben felülmúlhatatlan érdemeket szerzett az előítéletek és a kirekesztés ügyének fellendítésében.
Sárosi Péter
