A TASZ munkatársának cikke a Népszabadságban
Forrás: Népszabadság 2009.09.03.
Csapó Emma (A prostinak jól megy dolga, 2009. július 27.) érzékletesen írja le az utcai prostituáltak mostoha munkakörülményeit ("öltöző a bokor, öltözőszekrény egy nejlonszatyor"), és stricik általi kizsákmányolását ("a munkaidő végét jelzi a főnök, amikor megjelenik, hogy eltegye a napi bevételt"). Ezzel azt sugallja, mintha én helyeselném, sőt törvényessé tenném ezeket a munkakörülményeket. Bár a cikkre utazásaim miatt nem tudtam azonnal reagálni, a téma túl fontos ahhoz, hogy ezt a feltevést válasz nélkül hagyjam. Semmi sem áll távolabb tőlem, mint hogy romantizáló, idealizáló képet nyújtsak a magyarországi szexpiac jelenlegi állapotáról.
Nem tagadható, hogy ma sok szexmunkás kiszolgáltatott és kizsákmányolt helyzetben van (bár egyáltalán nem mindegyik), és hogy a politika nem volt képes ezen érdemben változtatni az elmúlt évtizedekben. A vita nem a problémák létéről szól, hanem arról, hogy mi ezek gyökere és megoldása. Szerintem a probléma gyökere nem az, hogy egyes emberek szexuális szolgáltatásokat adnak el – ez önmagában nem vonja maga után szükségszerűen a kényszert és az erőszakot. Az erőszakos bűnözők mindig is szerettek homályban maradni és olyan területeken "dolgozni", ahol a piacot működtető törvényi normák hiányában gyorsan, könnyen adómentes jövedelemre tehetnek szert (lásd pl. az alkoholtilalmat: Al Capone azért kezdett szeszt csempészni, mert az alkohol forgalmazása illegális volt). Ilyen terület jelenleg a szexpiac is.
Láthatjuk, hogy minél kevésbé marginalizált társadalmi helyzetben vállal valaki szexmunkát, annál kevésbé tapasztal erőszakot vagy kényszert. A prostitúciót a nyomor miatt, elkeseredésből vállaló Judit Csapó Emma által felidézett története mellé oda lehetne tenni azoknak a lányoknak és fiúknak a történetét, akik saját lakásukon dolgoznak strici nélkül, és az internetről szereznek klienseket. Ezek a történetek nem zárják ki egymást? Attól, hogy az egyik igaz, nem kell a másiknak hamisnak lennie. A kényszerprostitúció párhuzamosan létezik a konszenzuális szexmunkával. Vajon a politika csak arról szólhat, hogy a prostitúció melyik narratívája a meggyőzőbb? Nem. Anekdotákra nem lehet politikát építeni. Nem alakíthatunk ki egy olyan zéró tolerancián alapuló politikát, ami kizárólag a szerencsétlenül járt lányok rémes történetein alapul, miközben tudjuk, hogy rengeteg eset van, amire nem illik rá ez a séma. Még ha vitatkozunk is az arányokon, el kell ismernünk, hogy két teljesen eltérő jelenségről, csoportról van szó, amelyekre nem alkalmazhatja ugyanazt a politikát az állam.
"Amikor valaki munkát vállal, megnézi a munkahelyet, érdeklődik a munkaidő, a fizetés, a munkakörülmények iránt" – írja Csapó Emma. Ennek véleményem szerint akkor is így kellene lennie, ha valaki szexmunkát akar vállalni. Most azonban nem lehet így, mivel a szexmunka csak papíron legális. Az önkormányzatok törvénysértő módon tíz évvel az erről szóló törvény elfogadása után sem voltak képesek kijelölni a türelmi zónákat. Nem csoda, hogy az utcai prostituáltak kivilágítatlan utak mentén kénytelenek dolgozni, ahol a bokor az öltöző, ahol nincs higiénia, ahol bárki kirabolhatja őket. A közterületen megjelenő szexmunkások folyamatos rendőrségi zaklatásnak vannak kitéve, és a különféle ürügyekkel kiszabott, felhalmozódott szabálysértési bírságok miatt még be is börtönözhetik őket. A vállalkozói igazolványok esetében is tipikusan magyar szemellenzős politikát látunk: a törvény megvan, de hiányzik a hatékony végrehajtásához szükséges politikai akarat. Nem elég ugyanis beiktatni a szexmunka SZJ-számát a nagykönyvbe. Olyan képzési programokra lenne szükség, amelyek megtanítják a szexmunkásokat egy legális vállalkozás menedzselésére (jelenleg csupán egy lelkes civil szervezet végez hasonlót), olyan hatóságokra, melyekhez a szexmunkás bizalommal fordulhat a problémáival, olyan szabályokra, amelyek garantálják személyes adataik védelmét. És vajon miért szüntette meg a kormány az egyetlen, szexmunkások HIV-szűrésére, tanácsadására specializálódott prevenciós buszt, ahelyett, hogy még vagy tízet elindított volna? Sok mindent lehetne és kellene tenni, de előfeltételként olyan szabályozásra van szükség, amely világosan megkülönbözteti a konszenzuális szexmunkát a kényszer- és gyermekprostitúciótól.
Teljesen más megközelítésből bírálta a cikkemet Haskó László (Íme a kurtizán, íme az ember, július 29.). Szerinte én – bár nem mondom ki – a stricimaffiákat akarom büntetni, és valamiféle "a stricik (illetve modern világunkban a stricikonszernek) elleni (szexmunkás-) világforradalomban" látom a jövőt, nem számolok azzal a realitással, hogy kapitalizmusban élünk, ahol vannak vállalkozók és munkavállalók. Ez részben igaz, de a legális szabályozást nem szabad összekeverni a bűnszervezetek és a kizsákmányolás legalizálásával. Ismét az alkoholtilalom példájához folyamodnék: amikor Roosevelt elnök a nagy gazdasági világválság idején úgy döntött, hogy visszavonja a szövetségi alkoholtilalmat, azzal nem az Al Caponékat, az utcai lövöldözéseket és a földalatti szeszpancsoldákat akarta legalizálni. Éppen ellenkezőleg, a szervezett bűnözést szerette volna kiütni a nyeregből azzal, hogy megszüntet egy számukra nagyon fontos adómentes jövedelemforrást, a szeszcsempészetet. Hasonló a helyzet a szexpiaccal is. Nem erőszakos bűnözőket szeretnénk még több hatalomhoz és pénzhez juttatni, hanem adófizető, a törvényeket betartó vállalkozásokat szeretnénk látni a bűnszervezetek helyén. És amit Haskó László nem vesz figyelembe, az az, hogy a legális szabályozás is sokféle lehet. Az általa idézett XIX. századi formákhoz például semmiképpen nem térnék vissza, ugyanis azok kizárólag a férfi kliensek védelmét és a szexmunkások kirekesztését, szegregációját szolgálták. Arról nem beszélve, menynyire átalakította a szexpiacot az internet.
Olyan szabályozást szeretnék látni, amely a szexmunkás mint munkavállaló védelmét helyezi a középpontba, őt próbálja helyzetbe hozni, az ő munkakörülményeit javítani – akár a profitérdekekkel is szembeszállva. Lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a felnőtt szexmunkások összefogjanak, és közös vállalkozást indítsanak (erre van példa, többek között Új-Zélandon). A nagyobb vállalkozások esetén pedig biztosítani kell annak garanciáit, hogy csak felnőttek – és csak önként – vállalhassanak szexmunkát; hogy személyes adatokhoz, önrendelkezéshez stb. fűződő jogaikat a hatóság, a munkaadó és a kliens egyaránt tiszteletben tartsa. Emellett a prostitúcióellenes aktivisták számos követelésével teljesen egyetértek: a gyermekvédelem megerősítése a nevelőintézetekben, a prostituáltak kilépését elősegítő törvény megalkotása, menedékházak a bűncselekmény áldozatává vált nők számára, a lánykereskedők felderítését szolgáló speciális rendőri egységek felállítása. A szexmunka hatékony legális szabályozásának kialakítása nem áll ellentétben ezekkel az intézkedésekkel – sőt inkább elősegítené, hogy a szexpiac sokkal átláthatóbbá és ellenőrizhetőbbé váljon.
Sárosi Péter
