Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Róbertnek kemény sorsot dobott a gép. Hosszú évek drogfüggősége és mélyrepülése után sikerült megtalálnia önmagát. Sorstársainak azt üzeni, hogy van remény. Olvasónk beszámolója következik.
Róbertnek hívnak. 1988-ban születtem. Édesanyám egyedül nevelt minket, hárman vagyunk testvérek. Apámat körülbelül kétszer, ha láttam, a hagyatéki tárgyaláson derült ki, hogy ki akart tagadni. Sok nélkülözésben volt részem. Édesanyám keresete és a 8000ft-os „gyerektartás” sok mindenre nem volt elég. Vagy nem eszünk vagy a számlákat nem fizetjük be. Sokszor szó szerint éheztünk.
Gyermekkorom nagy részét a nagyszülőknél töltöttem, tanyán. Nagyapám nem igazán szimpatizált velem. És ezt éreztette is. Magányosan egy olyan házban ahol bármit csinálsz az nem jó, így felnőni. Pedig miről tehet egy pár éves gyermek. Sokszor elindultam világgá. Nem értettem hogy a testvéreim miért lehetnek otthon és én miért nem. Amikor jött a busz, mindig lestem, hogy bárcsak jönne anyám, és elvinne. Sok családtag szemében én voltam a fekete bárány. Utólag nem is csodálkozom, hogy téli lettem gátlással, komplexusokkal. Eemlékszem mennyire irigyeltem a többieket, akikért az apukájuk vagy mindkét szülő jött.
11 évesen kezdtem cigizni, mert vagány dolognak tűnt. Az iskolában humorral kompenzáltam a kisebbrendűségi komplexusom. 13 évesen találkoztam az alkohollal.
Az érzés felemelő volt. Elfejtettem az élet gondjait. De ez megmaradt hétvégi szinten.
14 éves, illetve vagy majdnem 15 voltam, mikor kipróbáltam a füvet, egy rokonnak köszönhetően. Rögtön túlszívtam magam, hányás, ilyesmi. Akkoriban jöttem össze az első komoly barátnőmmel. 4 évig volt velem. Az első rosszullét ellenére kipróbáltam újra a kannabiszt. Akkor viszont nagyon megtetszett. Pár hónap múlva már napi szinten használtam.
Mellette jött az ecstasy. Olyan boldognak éreztem magam, mint még soha. Utána azt az érzést hajszoltam. 16 voltam, mikor az amfetamint próbáltam. Rögtön vénásan, egy barátom nevelőapja szúrt meg. Rögtön elöntött az eufória, az íze elöntötte a számat. Van, hogy még ma is megérzem.
Elkezdtem különböző bűncselekményeket elkövetni. Agresszív lettem. Bántottam mindenkit. Legjobban azt, aki igazán szeretett. Fizikailag is bántottam, mire elhagyott. Pedig egy darabig tűrte. De aztán nem bírta ő sem, és a családja sem. A legrosszabb érzések egyike, amikor látod, hogy akik úgy szerettek, mint a saját gyermeküket, félnek tőled. Féltik tőled a lányukat.
Elmentem az addiktológiára, hogy leszokjak. Kiírtak egy bizonyos nyugtatót, amit aztán túl is adagoltam.
Pszihiátriák, SBO (sürgősségi betegellátó osztály – a szerk.). Rendszeres látogatójuk lettem. 19 évesen elkerültem rehabra. 1 hónap után otthagytam az egészet.
Egy szájsebészeti beavatkozás után felírtak egy erős fájdalomcsillapítót, ami szintetikus opiátot tartalmazott. Új érzés volt. Onnantól kezdve mindegy, mit használtam, a lényeg az volt, hogy üssön. Az addigtológián is egyre erősebb gyógyszereket kaptam. Az egyik túladagolása miatt görcsroham jött rám, az orvos szerint perceken múlt az életem. Úgy képzeljék el, hogy mindent kevertem, amit lehetett: alkohol, gyógyszer, drog. Nyugtatóra ópiát, ópiátra speed, mefedron.
Teljesen lecsúsztam. A családom bezárta előttem az ajtót. Barátaim nem voltak. Csak egy szoba, meg egy ágy. Ennyi.
Egy nap elfogyott mindenem, semmi bódító anyag. Imádkoztam, hogy csak ezt éljem túl, és leállok. Reggel már delíriummal kerültem a pszichiátriára. 4 hónapig voltam bent. Utána rehab 9 hónapig. Teljesen gyógyszermentesen. Kínszenvedés volt az első hónap. Ennek lassan 8 éve. Sajnos maradandó betegségeket szedtem össze, bipoláris (személyiség zavar – a szerk.), depresszió, pánikbetegség. Amire gyógyszert kell szednem. Ma már feleségem és egy 3 éves kislányom van. Dolgozom, a szabadidőmben zenélek. Kibírom írni ezeket a gondokat, és pozitívan tudom levezetni az agresszióm. Olyan dolgokat érek el, amiről régen álmodni sem mertem.
Van kiút, csak akarat kérdése. Most már értem, miért mondták a terápián, hogy minél jobban szenvedész, annál nagyobb az esélye a józanságnak. Elsőre ijesztőnek tűnik, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem szenvedtem, nem féltem, mert bizony halálfélelmem volt.
De ha nekem sikerült, neked is fog. Igaz a fűvel a mai napig álmodom. De nem lehet elgyengülnöm, mert rögtön győzne a függőség. És amíg egy mód van rá, szeretném én irányítani az életem. Kitartást!
Róbert
FIGYELEM! Ha érdekel a drogtéma – akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.
