Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Juhász Péter, az Együtt 2014 politikusa megjelent a Globális Marihuána Menet hazai tüntetésén. A jobboldali politikusok úgy marakodtak a híren, mint vérebek a koncon: mohón csócsálták és jóízűt böfögtek rajta. Mintha valami óriási szenzációra bukkantak volna. Mintha nem éppen arról a Juhász Péterről lenne szó, aki a Kendermag Egyesület alapítójaként vonult be a köztudatba. Aki 2003 óta egy tucat hasonló marihuána-tilalom elleni tüntetés főszervezőjeként vált ismertté, és 2006-ban önmagát jelentette fel azért, mert saját fogyasztásra kendert termesztett otthon. Vajon tényleg odáig jutott a magyar demokrácia, hogy szenzációnak számít, ha egy ember politikusként is ki mer állni a soha meg nem tagadott nézetei mellett? A lejáratókórus természetesen egyetlen épkézláb érvet sem hozott fel a tüntetés céljával – a kender mint legális termék szabályozásával – szemben. Minek is fáradjanak érveléssel? Elegendőnek tartják a “naming and shaming” módszert: hisznek benne, hogy ha egy politikusról bebizonyítják, hogy drogpolitikai reformokat szorgalmaz, az elég ahhoz, hogy megszégyenítsék és tönkretegyék.
Azt gondolom, hogy tizenöt évvel ezelőtt, amikor először szigorították a drogjogi szabályozást, még igazuk lehetett. Ma azonban már egyre kevésbé tudják kijátszani a drogkártyát. Azóta ugyanis egyre több olyan generáció nő fel, ami már nem veszi be az orbáni maszlagot, miszerint aki füvet szív, az ördöggel cimborál. Az elmúlt évtizedekben több millió magyar fogyasztott marihuánát, a többségük alkalomszerűen, egy kisebbségük hosszabb-rövidebb ideig rendszeresen. A fogyasztók túlnyomó többsége számára a fű éppúgy a fiatalkori kísérletezés része, mint az alkohol – ráadásul a túlzott alkoholfogyasztás ártalmai mind rövid, mint hosszú távon jócskán meghaladják a fűfogyasztásét. Csupán egy törpe kisebbségük vált napi rendszerességű fogyasztóvá, és még kevesebben vannak azok, akik valaha is fogyasztottak olyan “kemény drogokat”, mint a heroin. Az ún. kapudrog elmélet, ami szerint a marihuánától egyenes út vezet a heroinhoz, már régen megdőlt. A fiatalok azt is jól látják, hogy miközben a rendszer állítólagos célja az, hogy az ő egészségüket védje, valójában éppen őket büntetik – a nagybani terjesztők, akik az egészből profitálnak, pedig a legritkább esetben buknak le. A büntetés ráadásul teljesen hasztalan, hiszen a legtöbb középiskolás néhány telefonhívással pár órán belül hozzájuthat a marihuánához. Egyre többen teszik fel a kérdést: vajon nem lenne-e sokkal ésszerűbb, ha az állam szabályozná ennek a terméknek a termesztését és forgalmazását ahelyett, hogy bűnözőkre bízza ezt? És ezt a kérdést egyre több olyan fiatal, szülő, pedagógus vagy éppen orvos is felteszi, akik egyébként maguk nem szívnak füvet, de találkoznak a tilalom árnyoldalaival egy bajba jutott baráton, gyermeken vagy tanulón keresztül.
Két dolog különösen hiteltelenné teszi a moralizáló ellenkórust. Az első a kormány eddigi tevékenysége drogpolitika címszó alatt. A kereszténydemokraták által irányított kábítószerügyi koordináció ezidáig leginkább a prevencióval, kezeléssel és ártalomcsökkentéssel foglalkozó szakmai szervezetek munkájának leépítésében és ellehetetlenítésében jeleskedett. Soha ilyen rossz helyzetben még nem volt az ellátórendszer, a kormány három év alatt még egy drogstratégiát sem volt képes összehozni. A második hiteltelenítő faktor a magyar kormány hozzáállása a legális drogokhoz: az alkoholhoz és a dohányhoz. Több ezer ember hal meg minden évben az alkoholfogyasztás következményeitől, a kenderfogyasztás halálos áldozatainak a száma világviszonylatban is gyakorlatilag nulla. Mégis, kormánypárti politikusaink szerint teljesen rendbenlévő dolog börtönnel fenyegetni egy spangli elszívásáért, miközben államilag promótálják az alkohol egyik legpotensebb formáját, a pálinkát. Miközben a júliusban hatályba lépő Btk. tovább szigorítja az Európában egyébként is a legszigorúbbak közé tartozó büntetési tételeket a fűszívó fiatalok ellen, hungaricummá avatják a törkölypálinkát, mint “nemzeti büszkeséget”. Miközben a KDNP és a Fidesz egymást túlharsogva próbálnak az ifjúság erkölcseinek és egészségének megmentője szerepében tetszelegni, létrehozzák nemzeti dohányboltok hálózatát, hogy kizárólag a saját sleppjük gazdagodhasson meg a legális dohánybizniszből.
Az Együtt 2014, ahelyett, hogy kiállt volna Juhász mellett, esetleg felvette volna a kesztyűt, és visszavágott volna a kormány drogpolitikájának bírálatával, vagy legalábbis agyonhallgatta volna a semjéni dörgedelmeket, mintegy reflexszerűen védekező állásba húzódott: segget az égnek, fejet a homokba. Közleményükben gyorsan elhatárolódtak a „drogliberalizációtól”. A baj ott kezdődik, hogy valószínűleg azt sem tudják, hogy mitől határolódnak el. Hivatkozhattak volna arra, hogy bizony a fűlegalizáció ügye egy a haza és haladás felvilágosult eszméi iránt elkötelezett párt számára egyáltalán nem ördögtől való gondolat. Miért ne lehetne éppen olyan hideg fejjel megvizsgálni, mint bármely más társadalmi-gazdasági problémát? Az Egyesült Államokban immár két állam, Washington és Colorado polgárai is úgy dönöttek, hogy a kendert éppen úgy legális termékként fogják szabályozni, mint az alkoholt. A gyógyászati célú marihuána-fogyasztás legális szabályozását, ami a mostani budapesti tüntetés fő célja volt, már majdnem húsz amerikai államban bevezették – és lám, nem szakadt rájuk az ég, a fiatalok körében nem ugrott a magasba a drogfogyasztás. De a drogfogyasztás dekriminalizációja – tehát a fogyasztók elleni büntetés megszüntetése – már olyan közép-kelet európai országokban is a hivatalos politika részévé vált, mint Lengyelország, Csehország vagy Szlovákia. Az Együtt 2014 hivatkozhatott volna ezekre a példákra – de nem tette, ehelyett sietett elhatárolódni.
Tudom én, hogy az országnak vannak most ennél jóval fontosabb gondjai: a demokratikus intézményrendszer romokban hever, akárcsak a gazdaság és az ország nemzetközi hírneve. Mégse mondhatnám, hogy egy teljesen marginális ügyről lenne szó, hiszen több millió embert érint. Az, ahogyan a magyar politikai elit ebben a kérdésben megnyilvánult, jól mutatja azt a távolságot, ami elválasztja az erős demokráciáktól.
