Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Sokat beszélünk arról, hogy milyen fontos feldolgozni a traumáinkat ahhoz, hogy felépüljünk függőségből, depresszióból vagy más lelki nyavalyából. Arról kevesebb szó esik, hogy néz ki az őszinte megbánás és jóvátétel, ha mi bántottunk másokat.
Mivel társadalmunkban a bántást generációkon át adjuk át egymásnak (transzgenerációs trauma), ezért nagyon ritka, hogy valaki kizárólag bántás áldozata vagy kizárólag elkövetője lenne. Jelenkori sérüléseink gyökerei gyakran egyfajta láncot képeznek a múltba és visszavezethetők még a születésünk előtt, az elődeink által elkövetett vagy elszenvedett bántásokig, elhanyagolásig.
A bántás nem velünk kezdődött – de a mi felelősségünk, hogy velünk végződjön. Vajon mit tehet az, aki szeretné megtörni a láncot? Aki, ahogy Peter Levine fogalmaz, szeretne kitörni a „múlt börtönéből”, hogy vele érjen véget az ördögi kör?
A minap a virtuális kezembe került egy e-könyv, amit egy kanadai női rabbi, Danya Ruttenberg írt „A megbánásról és a jóvátételről„. Ebben a szerző Maimonidész, a 12. századi ibériai zsidó bölcselő nyomán, az ő tanácsait a mai kor kihívásaihoz igazítva határozza meg azt az öt lépést, ami nem csak hitelessé teszi a megbánást, de egyben eredményesebbé teszi a jóvátételt. Nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy az ember elismerje és hasznosítsa ezt a bölcsességet.
Ruttenberg hangsúlyozza, hogy a hiteles megbánáshoz és jóvátételhez jóval több kell annál, mintsem hogy odamenjünk az áldozathoz, és bocsánatot kérjünk. Vagy fogadkozzunk, hogy megváltozunk. Mi több, ha nem végezzük el előtte a magunk belső munkáját, szembenézését, akkor akár további ártalmat is okozhatunk. Ha nem értettük meg, hogyan és miért okoztunk ártalmat a másiknak, csak azt szeretnénk, hogy „felejtsük el a múltat és indítsunk tiszta lapot” – az nem elég.
Ez igaz az egyéni szinten, igaz a családok szintjén – és igaz a társadalmi csoportok, vallási felekezetek, egyházak, etnikumok és nemzetek szintjén, a történelmi traumák szintjén is.
A judaizmusban a teshuvah héber kifejezést használják az engesztelésre. Szó szerint annyit tesz héberül: visszatérés.
Az ember, aki mást bántott, elhagyta azt a közös emberséget, a közös értékeket, amik összekötik a felebarátaival, és vissza kell térnie azokhoz. Mi több, vissza kell térnie a hamis, önző énjétől a valódi önmagához.
Ennek a teshuvah-nak, visszatérésnek öt lépése van:
1. Megnevezni a kárt és elismerni a felelősséget
Gyakran ez a legnehezebb lépés. Hiszen azt követeli meg, hogy az egyén túllépjen az ösztönös blokkokon, amelyek arra késztetik, hogy a saját felelősségét kicsinyítse, relativizálja, áthárítsa, hogy mást vádoljon, hogy a saját jó szándékait bizonygassa, esetleg duzzogjon és úgy állítsa be, mintha ő lenne a mártír, akit rákényszerítenek a bocsánatkérésre. Vagy egyszerűen csak zárójelbe tegye, amit tett, mint Kevin Spacey: „ha úgy viselkedtem, ahogy ő mondja”. Esetleg azon keseregjen, hogy őt is milyen rosszul érintette, amit tett, hogy a végén még őt kelljen sajnálni.
2. Dolgozni a változásért
Ha nem dolgoztál magadon, megint ugyanott fogsz kikötni, bármennyire is őszinte a bocsánatkérésed. Hány és hány történetet lehet hallani a bántalmazó társról, aki fogadkozik, hogy ő Isten bizony, soha többé. És komolyan is veszi, egészen a következő binge ivászatig. És lehet, hogy egyáltalán nem cinizmusból és gonoszságból. Egyszerűen nem tárta fel a viselkedése gyökereit.
Hasonlóan működik ez a társadalmakkal is: nem elég bocsánatot kérni egy történelmi bűnért, el kell végezni a fájdalmas szembenézést és engesztelő munkát. Tipikus példa a holokauszttal kapcsolatos hárítás: az „én elismerem, hogy bűn volt, de már a csapból is ez folyik, hagyjuk már” attitűd nem vezet valódi történelmi szembenézéshez.
A teshuvah, a visszatérés azt jelenti, hogy az ember elindul egy gyötrelmes úton, az önvizsgálat útján, ami visszavezeti olyan fájdalmakhoz, amelyekkel az elméje görcsösen nem akar szembesülni. Ez nem abból áll, hogy ostorozza és utálja magát, pont ellenkezőleg. Megtanulja becsülni magát és felelősséget vállalni.
Ahogy Mark Wolynn, a Nem veled kezdődött című, a családi traumák feldolgozásáról szóló könyv szerzője írja:
„amikor megpróbáljuk elkerülni valami fájdalmasnak az átélését, akkor gyakran éppen azt a fájdalmat nyújtjuk el, amit el akarunk kerülni. Ha így teszünk, az borítékolja a folyamatos szenvedést.”
A fájdalmat, a gyászt, a félelmet át kell élni, fel kell dolgozni. Jelenthet ez a gyakorlatban önsegítő csoportba járást, terápiát, rehabilitációt, meditációt vagy jógát.
3. Helyreállítás és a következmények elfogadása
Amikor helyre akarjuk állítani a kárt, amit más(ok)nak okoztunk, akkor a legfontosabb, hogy az áldozat kerüljön a középpontba – írja Ruttenberg. Vajon milyen engesztelésre van szüksége annak, akit bántottunk? Amennyiben az, akit megbántottunk, még nem kész arra, hogy újra elfogadjon minket, a társaságunkat, esetleg elutasít és dühösen reagál ránk – akkor ezt is elfogadjuk, mint következményt. Vannak kapcsolatok, amiket már nem lehet helyreállítani – vannak bűnök, amiket nem lehet helyrehozni, áldozatokat, akiket nem lehet kiengesztelni.
4. Bocsánatkérés
A bocsánatkérésnél is az áldozat szempontjai a legfontosabbak. Nem tekinthető őszinte bocsánatkérésnek, amikor azt mondjuk: „Sajnálom, hogy ezen megbántódtál.” Mert ezzel zárójelbe tesszük, amit tettünk, felmentjük magunkat, és a másikat tesszük meg felelősnek a kárért, amit neki okoztunk. Az igazi bocsánatkérés során bevállaljuk, hogy esetleg sérülhetünk. Empatikusan meghallgatjuk a másikat. Magába foglalja a megértést, hogy ha nem vagyunk elég óvatosak, akár tovább árthatunk a másiknak. Ezért is fontos, hogy ennél a lépésnél már magunk mögött tudjuk a második lépést, az önvizsgálatot, a tanulást és megértést. A bocsánatkérés nem egy kipipálandó teendő a listánkon: demonstrálnunk kell az őszinte megbánást.
5. Más döntéseket hozni
A teshuvah, a visszatérés nem lehet teljes, ha nem tanulunk meg más döntéseket hozni ugyanazokban a helyzetekben, amelyekben az ártalmat okoztuk. Erre csak akkor kerülhet sor, ha elvégeztük a munkánkat és dolgoztunk magunkon. Ez magában foglalhatja azt, hogy elkerüljük azokat a szituációkat, dolgokat, amelyek a bántó viselkedést előidézték. Egy a társát részegen bántalmazó ember például tudatosan kerülheti azokat a helyzeteket, amelyek újabb ivászatra ösztönzik.
Soha nem tehetjük semmissé, amit tettünk. Soha nem írhatjuk át a történelmet. De a jelenben átformálhatjuk a cselekedeteinket, és mi írjuk a saját történelmünket. Ruttenberg egy másik spirituális hagyományhoz, a japán kincugi művészet példájához folyamodik, hogy ezt szemléltesse: ennek során törött edényeket illesztenek össze újra, nemesfémmel forrasztva össze a cserépdarabokat a törésvonalaknál. Ez azt jelképezi, hogy a törések, sérülések eltüntetése hiábavaló törekvés – ugyanakkor a mély önvizsgálat és önmegismerés során valami újat hozunk létre. A gyógyult sérülések katarzishoz vezetnek – értékesek, mint az arany.
Ahogy a haszid mozgalom egyik alapítója, Breszlov-i Nachman rabbi mondta: „Ha elhiszed, hogy el tudsz rontani valamit, akkor azt is hidd el, hogy helyrehozni is képes vagy. Ha elhiszed, hogy sérülést tudsz okozni, hidd el azt is, hogy tudsz gyógyítani is.”
Ruttenberg könyve példákat nyújt arra, hogy ezt a bölcsességet nem csak a magán- és családi életben lehetne és kellene alkalmazni, de a társadalmi élet megannyi területén. Például háborús bűnök, történelmi igazságtalanságok vagy tömeges intézményes bántalmazás kárainak helyreállításában, illetve a büntető-igazságszolgáltatás átformálásában. Alkalmas lenne arra, hogy átírja a jövő generációk történelmét.
