A TASZ munkatársának cikke a Magyar Narancsban a mexikói drogháború legújabb fejleményeiről
Forrás: Magyar Narancs 2010. szeptember 2.
Bár a világ kevés figyelmet szentel neki, Mexikóban jelenleg csendes politikai fordulat zajlik, amely a kormány által folytatott drogellenes háború végét jelentheti – írja Alma Guillermoprieto a New York Review of Books hasábjain. Ehhez jelentősen hozzájárultak az elmúlt hónapok hajmeresztő eseményei, melyek láncolata egy YouTube videóval kezdődött (és még vonja valaki kétségbe a videómegosztás hatalmát!). Ezt a videót július 22-én osztották meg ismeretlenek a Zéták, az egyik legrettegettebb drogkartell nevében. A videón álarcos gengszterek hallgatnak ki egy rendőrt, majd hidegvérrel kivégzik. Halála előtt a rendőr vallomást tesz arról, hogy a durangói börtön igazgatója rendszeresen fegyverrel szereli fel a fogva tartottak egy csoportját, akiket az éjszaka folyamán a börtönön kívül bérgyilkos bevetésekre küldenek a Zéták ellen. A rendőr három tömeggyilkosságot is ennek a rab-kommandónak tulajdonít, köztük egy esetben egy születésnapi partin ütöttek rajta a bérgyilkosok és 17 embert öltek meg. Július 25-én az államügyészség szóvivője sajtótájékoztatóján megerősíti az elsőre hihetetlennek hangzó sztorit: a három említett esetben az emberölést valóban olyan fegyverrel (R-15) követték el, amely a börtönőrök körében is szabványosítva van. A kormány gyorsan lép, előzetes letartóztatásba helyeznek egy csomó embert, köztük a durangói börtön igazgatónőjét, Margarita Rojas Rodríguez-t. Mikor a fogva tartottak értesülnek a hírről, fellázadnak, megölnek egy börtönőrt, és azt követelik, hogy helyezzék vissza Senora Rodriguezt az intézmény élére. Hallott már valaki olyanról, hogy egy börtön rabjai fellázadnak az igazgató érdekében? Hát igen, ez Mexikó a drogháború 4. évében, ahol már senki és semmi sem az, akinek és aminek látszik. És a történet még csak most kezdődik.
A börtönlázadásról riportot készítő négy tévés tudósító titokzatos körülmények között eltűnik, miután elhagyja a helyszínt – hamarosan kiderül, hogy elrabolták őket. Méghozzá a Zéták ellenségének, a Sinaloa kartellt irányító Joaquín “el Chapo” Guzmánnak az emberei (aki a Fortune magazin szerint a világ 937. leggazdagabb embere). A droglord a túszok szabadon bocsátásáért cserébe nem pénzt kér a tévétársaságtól, “csupán” azt, hogy közöljenek le három videót. A három felvételen három rendőrt, két férfit és egy nőt hallgatnak ki el Chapo emberei. A halálra rémült rendőrök számos kollégájukat megnevezik a kamera előtt, akik állítólag a Zétáknak dolgoznak. Ez a történet szintén tipikusan 21. századi mexikói sztori: vajon egy új típusú terrorizmus születésének vagyunk szemtanúi, amely már nem váltságdíjra vagy politikai engedményekre hajt, hanem arra, hogy uralja az információ áramlását, a tömegmédiát? A drogkartelek felfedezték, hogy a megfelelő időben és helyen publikált információ többet ér az aranynál, de még a kokainnál is. Ez a fejlemény sokkolta a közvéleményt: vajon ha ezután egy droglord közölni akar valamit az ország népével, akkor ezután csak elrabol pár rendőrt meg pár újságírót? Mennyire őrizhető meg így a média függetlensége?
A tudósítókat végül szabadon engedik, de a rejtélyek továbbra is csak szaporodnak. A kormány ugyanis augusztus elsején a négyből két kiszabadult újságíróval együtt sajtótájékoztatót tart, ahol azt állítják, hogy ezt a két embert a szövetségi biztonsági erők szabadították ki. A két kiszabadított túsz csendben végigüli a sajtótájékoztatót, majd válaszolnak kollégáik kérdéseire. Az első kérdés: vajon hogyan lehetséges, hogy a két riportert a kormánycsapatok szabadították ki, de közben egyetlen túszejtőt sem sikerült elfogni vagy megölni? Az újságírók láthatóan nincsenek felkészülve a kérdésre, zavarba jönnek és nem tudják meggyőzően leírni a szabadulásuk körülményeit. A média találgatásokba kezd: lehetséges, hogy a kormány titokban egy olyan alkut kötött a kartelekkel, amely túl szégyenletes ahhoz, hogy a nyilvánosság elé tárják? És hová tűnt a három rendőr, akik a Sinaloa videóin vallomást tesznek? És ki mozgatta a szálakat a durangói börtönlázadásban? A kérdésekre senki sem ad megnyugtató választ, és ez alapvetően megrendíti az államhatalomba vetett közbizalmat, majd végül a kormány drogpolitikájával kapcsolatos alapvető kérdések felvetéséhez is elvezet.
Miként lehetséges, hogy a kormány 45 ezer katona bevetésével négy éven keresztül folytatott harc árán csupán azt érte el, hogy az erőszak és a kartelek hatalma csak egyre fokozódik? A Calderón elnök által 2006-ban indított drogellenes háború halálos áldozatainak számát már 28 ezerre teszik, és közben virágzik az USA-ba irányuló drog-, és a Mexikóba irányuló amerikai fegyver-kereskedelem. Korunk jelszava a fenntartható fejlődés: vajon mennyire fenntartható az a drogpolitika, amely erőszakkal próbál úrrá lenni a kereslet és kínálat törvényein? Hiszen Mexikóban mindenki tudja, hogy a drogkereskedelem mindaddig extraprofittal kecsegtető vállalkozás marad a bűnszervezetek számára, ameddig az USA-ban jelentős illegális kereslet létezik rá. És vajon sikerült jelentősen visszaszorítani a drogellenes háborúval a drogfogyasztást a határ bármelyik oldalán? Nem. Talán nem meglepő, hogy egyre több prominens személyiség pedzegeti Mexikóban, hogy az USA-ból exportált drogháború talán nem a létező drogpolitikák legjobbika. Lehetséges, hogy a határ mindkét oldalán el kellene gondolkozni arról, hogy a totális tiltás helyett megpróbálják legálisan szabályozni legalább egyes drogok piacát, és az egészségügyi szempontokat helyezzék az előtérbe.
Egyesek szerint a kartelek a marihuána nélkül is megerősödtek volna, és a marihuána-bevételek kiesése (fűlegalizáció) sem gyöngítené meg őket jelentősen. Luis Astorga, a National Autonomous University of Mexico kartellszakértője azonban cáfolja ezeket a vélekedéseket. “A marihuána teremtette meg azokat a drogkereskedő szervezeteket, amelyeket ma látunk,” jelentette ki. A Fehér Ház drogellenes irodájának becslései szerint 2006-ban a mexikói drogkartellek bevételeinek mintegy 60%-a, 13,8 milliárd dollár (!) származott abból, hogy az USA feketepiacát beterítették marihuánával. Az összes többi drog vagy illegális termék eladásából származó hasznuk eltörpül emellett. Egy mexikói farmer 25 dollárért ad el a karteleknek 1 font (453 g) marihuánát, ezt az USA-ban 550 dollárért adják el a dílerek – így keletkezik az óriási extraprofit, és eközben természetesen semmiféle adóbevétele vagy kontroll-lehetősége nincs az államnak. Világos bizonyítékok vannak arra is, hogy közvetlen összefüggés van a drogellenes háború fokozása és az erőszakhullám elharapózása között. Egyrészt a mexikói kartelek felemelkedése már eleve abból adódott, hogy az USA a 90-es években leszámolt a két nagy kolumbiai kartellel, és ezáltal helyzetbe hozta a korábban alárendelten működő mexikói karteleket: a hidra két fejének levágásával ezer új fejet növesztett. A drogkereskedelemmel összefüggő erőszak exponenciális növekedése akkor indult meg, amikor 2006-ban Calderon elnök meghirdette a drogellenes háborút. 2006-ban 62 drogkereskedelemmel kapcsolatos emberölést regisztráltak, 2007-ben 2477-et, 2008-ban 6290-et, 2009-ben 7724-et, 2010-ben eddig már majdnem 7000-et!
Augusztus 8-án nem kisebb konzervatív politikus döntögette a tabukat a blogján, mint Vicente Fox korábbi mexikói elnök: “Ez nem azt jelenti, hogy a drogok ne lennének ártalmasak azokra, akik fogyasztják őket,” írja. “A legalizációban sokkal inkább egy olyan stratégiát kell látnunk … amely megtöri azt a gazdasági struktúrát, amely a drogmaffiát jelentős jövedelemhez juttatja … és amelyet azok korrupcióra és a hatalmuk növelésére fordítanak.” Nem ő az egyetlen, aki módosította korábbi álláspontját. Míg a jelenlegi elnök a drogellenes háború meghirdetésekor hallani sem akart a legalizációról, jelenleg kerekasztal-beszélgetésekre invitálja a mexikói értelmiség krémjét, ezek témája pedig a drogpolitikai reform. A sajtónak azt nyilatkozza, hogy “figyelemmel kíséri a drogok szabályozásáról folytatott jelenlegi vitát”, és azt gondolja, ennek a vitának a demokratikus pluralizmus szabályai szerint kell zajlania. A mexikói katolikus egyház feje, aki korábban elutasította a legális szabályozás ötletét, egy nappal később kijelenti, hogy a kérdést a közegészségügyi szempontok alapján kellene tanulmányozni. Itt tartunk ma. A mexikói establishment természetesen tisztában van azzal, hogy az USA-ban bekövetkező párhuzamos reformok nélkül esély sincs komoly sikereket elérni, ezért sokak tekintete most Kaliforniára szegeződik, ahol novemberben népszavazást tartanak a marihuána felnőttek számára való legalizációjáról. A közvélemény-kutatások szerint a kaliforniaiak mintegy 56%-a támogatja a reformot. És mivel a fűlegalizáció híveinek aránya az utóbbi években országos szinten is megközelítette az 50%-ot, még a kaliforniai szavazás elbukása esetén is kétséges, meddig tartható fent az USA jelenlegi drogpolitikája. A világ drogpiacai, sőt, nemzetközi drogkontroll-rendszerei is globálisakká váltak, hosszú távon minket, magyarokat is érint, mi történik Mexikóban vagy az USA-ban. Az illegális drogkereskedelem az ENSZ becslései szerint évente kb. 320 milliárd dolláros forgalmat bonyolít le – ezzel szemben az illegális fegyverkereskedelem pusztán 1 milliárdnyit, az illegális emberkereskedelem 32 milliárdnyit – tizedét a drogkereskedelemnek! Az illegális gyémánt-kereskedelem, amely önmagában is országokat vitt polgárháborúba, az illegális drogkereskedelemnek még a töredékét sem éri el! Az USA hozta létre a nemzetközi drogkontroll rendszert, amely lehetővé tette ennek a feketepiacnak a virágzását, és azóta is a globális drogtilalom fő motorjának számít: enélkül a motor nélkül az ENSZ drogkonvenciói úgy omlanak össze, mint a dominó. A dominó már megindult, kérdés, hogy meddig tart, amíg elér minket: évekig, vagy évtizedekig.
Sárosi Péter
