Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Vajon miért van az, hogy betépve olyan sokféle dolgot lehet élvezni, a nasitól a zenén keresztül a retro filmekig?
Egy legutóbbi posztban írtam róla, hogy a drogok gyakran úgy fejtik ki a hatásukat az agyra, hogy utánoznak bizonyos a szervezetünk által természetesen termelt kémiai ingerületátvivő anyagokat. Így például a THC, a kannabisz aktív hatóanyaga, az idegrendszer által természetesen termelt anandamidot, amit Raphael Mechoulam fedezett fel először 1992-ben a Héber Egyetemen. Azóta felfedeztek egy másik hasonlót is (2-AG).
Sokak számára fura lehet, de igaz: még a legdrogellenesebb, legfűellenesebb ember agya is termel olyan anyagokat, amelyek kémiai szerkezetében nagyon hasonlóak a fű aktív hatóanyagához. Ezeket nevezik endokannabinoidoknak is.
Hogy ezek az anyagok milyen fontos szerepet töltenek be az érzékelés szabályozásában, arra jó példát szolgáltat annak a skót nőnek az esete, aki ritka genetikai mutációban “szenvedett”. A szenvedést azért teszem zárójelbe, mivel valóban a nő a mutáció folytán egyáltalán nem szenvedett. Azaz nem tapasztalt, vagy minimálisan tapasztalt fájdalmat. Erre egy műtét után derült fény, ami után a betegek súlyos fájdalmakról számoltak be, amire durva fájdalomcsillapítókat szedtek. De nem így ez a nő: nem igényelt fájdalomcsillapítót és nem is érzett fájdalmat.
Sőt, mint kiderült, már gyermekként sem érzett fájdalmat: még az égési sérülését is csak a szagról ismerte fel, mint az alábbi videóinterjúból kiderül.
Ez felkeltette a kutatók figyelmét, és kivizsgálták az esetet. Kiderült, hogy a nő egyik génje (FAAH) mutálódott. Ez a gén felelős az anandamid lebontásáért és kiürüléséért az idegrendszerből. Ebben az esetben azonban az anandamid folyamatosan magas koncentrációban volt jelen a szinapszisokban, az idegvégződések közötti térben – és ez magyarázza, hogy a nő arról számolt be, hogy szinte soha nem szorong, és nincsenek fájdalmai.
Gyakorlatilag folyamatosan be van tépve az agya által természetesen termelt endokannabinoidoktól.
Ez az állapot persze nem csak áldás, hanem átok is: a fájdalom, a félelem nem véletlenül alakult ki az evolúció során. Megvan a maga szerepe a túlélésben. A teljes hiánya nem feltétlenül kívánatos. Mindenesetre mutatja, milyen nagy potenciálja van a kannabinoidoknak a fájdalomcsillapításban.
Az endokannabinoid rendszer működése sok szempontból még rejtély – annyira kiterjedt és sokféle hatása van a szervezetre, mint kevés más rendszernek. Például míg a kokain viszonylag jól körülhatárolható agyterületekre hat, a THC az agy szinte minden területén kifejti hatását és több trillió idegvégződéshez kapcsolódik. Azok a receptorok ugyanis, amelyek az idegsejtek végződésén felveszik a THC molekulát, az agy szinte minden régiójában megtalálhatók.
Ráadásul a kannabinoidok működési mechanizmusa is érdekes: gyakran retrográd üzenetvivőként működnek. Ez azt jelenti, hogy az ingerületátvivő anyagokat kiválasztó (“üzenetküldő”) sejtekre hatnak, és így közvetlenül azokat késztetik üzenetátvitelre.
Egy neurobiológus kutató találó kifejezésével élve olyan ez, mintha a kannabinoidok lennének az agyi kommunikáció felkiáltójelei. Megjelölik és kiemelik azokat a stimulusokat, amelyek jelentősek, fontosak a szervezet számára.
És ezzel magyarázható az, hogy miért van az, hogy amikor az ember betép, olyan sokféle banális dolgot tud csinálni, és mégis minden olyan jelentésteli, olyan érdekes és izgalmas számára.
Aki valaha is szívott füvet, tudja, hogy miről beszélek. Egy olyan nasi íze, ami máskor átlagosnak tűnik, most mennyei a fogyasztó számára. Egy olyan ember társasága, aki máskor untatja, most mulattatja. Teljesen belemerül egy filmbe. Az egész világ felfedezésre vár, izgalmas és új. A kis szürke gondok pedig jelentéktelennek tűnnek.
És egyben ez hordozza magában a kannabisz sötét oldalát is. Amit régen egyes kutatók úgy neveztek, hogy az “amotivációs szindróma”: a rendszeres kannabisz-fogyasztókból kilúgozódik a valódi motiváció. Ha éppen nincsenek betépve, akkor nem találják magukban az erőt és elhatározást, hogy bármi fontosba belefogjanak.
A hétköznapi dolgok józanul rettentő unalmasnak és sivárnak tűnnek. És a fogyasztó már csak arra gondol, hogy milyen jó lesz újra betépni. A betépések azonban egyre kevésbé hozzák el azt a régi bizsergető varázst, ami eleinte bearanyozta a mindennapokat.
Csak a kábaság maradt és elveszett belőle a csoda. Ahogy Allen Ginsberg beatköltő szépen fogalmazott: “a csillagos dinamóhoz fűződő hajdani égi kapcsolat”.
De fontos hangsúlyozni, hogy nincs valamiféle “amotivációs szindróma”, egy betegség, amit a kannabisz fogyasztása szükségszerűen okozna. Egyszerűen arról van szó, hogy aki mértéktelenül fogyaszt, annál előbb-utóbb kialakul a tolerancia és a függőség. És hogy kiből lesz a függő, azt nem csak a gének, hanem az is meghatározza, hogy mit hoz az illető magával a gyermekkorából. Milyen csomagot cipel magával: feldolgozatlan fájdalmakat, frusztrációkat, meg nem értettséget és sértettséget. Igazságtalan lenne tehát a függőséget csak a kannabisznak, mint növénynek felróni.
Elsősorban az emberen múlik az, hogy a kannabisz milyen szerepet tölt be az életében: szövetségesévé vagy ellenségévé válik. És a kettő között van átjárás még ugyanannál az embernél is.
A kannabinoidok megváltoztatják az érzelmeinket, a motivációnkat, a gondolkodásunkat és memóriánkat – hatással vannak az étvágyunkra, éberségünkre, fájdalmunkra és vágyainkra. Nincs még a kannabisznál sokoldalúbb, sokfélébb hatással rendelkező szer.
De fontos látni, hogy ez nem elsősorban a növény érdeme. Hanem az emberi agyban az evolúció során kifejlődött endokannabinoid rendszeré, ami hihetetlenül finoman szabályozza, egyensúlyozza azt a módot, ahogyan a környezetünkhöz alkalmazkodunk.
Persze az már nem a tudomány, hanem a vallás területére tartozik, hogy vajon volt-e valamiféle misztikus szinkronicitás (Jung), a Gondviselés által a teremtés során a természetbe kódolt eleve elrendelés a kannabisz növény és az ember között kialakult szimbiózisban.
Sárosi Péter
