Ariadné, a krétai királylány aranyfonal-gombolyagot adott Thészeusznak, a görög hősnek, hogy az kitaláljon Minósz király labirintusából. Ahová a legendás szörny, a Minótaurusz legyőzése céljából szállt alá. Mint minden görög mítosznak, ennek is van allegorikus értelmezése.
A labirintus: az életünk.
A legtöbben csak bolyongunk benne. Abban az illúzióban, hogy tudjuk, merre tartunk. Vagy esetleg már magunk is elfeledtük, hogy miért és hová megyünk. Nagy meggyőződéssel befordulunk egy sarkon, aztán elbizonytalanodunk. Hopp, itt mintha már jártunk volna. Déja vu. Vagy mégsem? Aztán hamarosan zsákutcába ütközünk. És kezdődik az egész elölről.
Mert az élet útvesztője tele van zsákutcákkal. Hamis kijáratok felé csalogat, amelyek eleinte mintha a fény felé tartanának. De amikor gyanútlan kísérleti egérként beléjük sétálunk, kiderül, hogy a mélységbe vezetnek.
Nyomasztanak a határidők, de ahelyett, hogy tennél valamit, inkább halogatsz és betépve sorozatokat nézel.
Nem bírod a munkahelyi feszültséget, ezért este leiszod magad, majd gorombán összeveszel a pároddal.
Képtelen vagy megbarátkozni a testeddel ezért időszakos fogyókúrákkal kínzod, amiket zabálási periódusok váltanak fel.
Beteges féltékenység kínoz és ez megalázó helyzetekhez vezet.
Bogyókat szedsz, hogy jobban aludj, aztán egy idő után már nem tudsz aludni nélkülük.
Nem vagy képes a valódi intimitás átélésére ezért sorozatban fekszel le olyanokkal, akikkel nem kéne.
Az út zárva van.
Az igazán nehéz az, hogy a zsákutcás viselkedésekből nem vezet ki a szégyen, az undor és a tagadás. Nem segít az ítélkezés és a megbélyegzés sem: „én egy selejt rossz ember vagyok”. A vágy, hogy valaki más legyél. Olyan, mint a „normális emberek”. Az csak újabb zsákutca.
A viselkedési zsákutcáid, bármilyen ostobának, gyakran gonosznak tűnnek, valójában mindig jeleznek is valamit. És az Ariadné-fonál ahhoz kell, hogy visszavezessük ezeket a viselkedéseket a gyökerükhöz, az eredetükhöz.
A forráshoz: ami szinte mindig egy nagyon is emberi, mélyen emberi és meglepően természetes szükséglet. Arra, hogy megértsenek, hogy szeressenek, hogy észrevegyenek, hogy figyeljenek rád, hogy gondoskodjanak rólad. Egy szükséglet, amit megtanultál semmibe venni. Azért, hogy megértsenek, hogy szeressenek, hogy észrevegyenek, hogy figyeljenek rád, hogy gondoskodjanak rólad.
Paradoxon? Az. Szokd meg. Az élet útvesztője tele van velük.
Ha az ember elkezdi megérteni és elfogadni a mélyen szunnyadó rejtett emberi szükségleteit, amelyek a zsákutcás viselkedései mögött húzódnak, akkor az olyan, mintha a legközelebbi zsákutcánál már ott lenne Ariadné fonala. Nem csak azt tudod, hogy már sokszor befordultál ezen a sarkon rossz irányba, de azt is kezded érteni, miért. És hogy másfelé kellene fordulnod. Még akkor is, ha a másik irány esetleg eleinte göröngyös és izzasztó kaptatón vezet. Vagy ijesztő mélységek felé tart, mielőtt a fény felé fordulna.
Rájössz, hogy nem mindig az a jó megoldás, ha halogatod a szembenézést a szörnyeiddel. Bármennyire félelmetesek. Mi több, amit szörnynek hittél: amögött gyakran egy kétségbeesett gyereket ismersz fel, aki egykor magad voltál. Aki várja, hogy valaki megtalálja és átölelje.
„A konfliktusaid, a nehéz helyzetek és problémák az életedben nem találomra és véletlenszerűen fordulnak elő. Ez mind tényleg a tiéd. Kifejezetten a tiéd, speciálisan a számodra tervezte őket egy olyan részed, ami mindennél jobban szeret téged. Az a részed, ami mindennél jobban szeret téged, utiakadályokat hozott létre, hogy elvezessen téged saját magadhoz. Nem haladsz a helyes irányba anélkül, hogy valaki oldalba ne bökne: ‘hé, nézd, erre’. Az a részed, ami annyira szeret téged, nem akarja, hogy elvesztegesd az esélyt. Egészen szélsőséges eszközöket is bevet, hogy ráébresszen, mi több, temérdek szenvedést okoz, ha nem hallgatod meg. Mi mást is tehetne? Hiszen ez a célja.” A. H. Almaas
