Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
El kellene feltejteni végre azt a bináris gondolkodást, ami kizárólag üldözendő tettest vagy gyámság alá vonandó áldozatot képes látni bárkiben, aki szexmunkát folytat.
Tettes vagy áldozat – kizárólag ebben a bináris ellentétpárban képes gondolkodni a magyar társadalom arról a rendkívül összetett és sokrétű jelenségről, amit a köznyelv prostitúcióként tart számon. És ehhez járul a bináris büntetőjogi következmény-politika is: ha elkövető, akkor büntessük, ha áldozat, akkor védjük. Ennek a bináris gondolkodásnak a jegyében most módosították a törvényt, ami kimondja, hogy a szexuális szolgáltatásra felajánlkozó fiatalkorúak áldozatok, minden esetben kényszerítik őket, és EZÉRT nem szabad őket büntetni.
Azzal egyetértek, hogy teljesen abszurd, hogy a hatóságok megbüntetik azokat a fiatalkorúakat, akik szexuális szolgáltatást kínálnak – és akik között nagy számban találunk kiszolgáltatott társadalmi helyzetben lévő, marginalizált fiatalokat. De nem csak azért nem kellene őket büntetni, mert fiatalkorúak. Azért nem kellene őket büntetni, mert alapvetően egyetlen embert sem szabadna büntetni szexuális szolgáltatások felajánlásáért. Akár felnőtt, akár nem, akár kényszer áldozata, akár nem.
Félreértés ne essék: én sem gondolom, hogy rendben van az, ha valaki egy fiatalkorútól szexuális szolgáltatást vásárol. Az még kevésbé van rendben, ha valaki bármilyen módon hasznot húz egy fiatalkorú ilyen irányú tevékenységéből. Akár szép szóval és ígéretekkel, akár fizikai erőszakkal fenyegetve teszi ezt. Ezt indokolt szankcionálni, mint ahogy indokolt meghúzni az életkori határt is, amitől kezdve tájékozott beleegyezés feltételezhető. A fiatallal szemben is indokolt az állami beavatkozás – de ennek a beavatkozásnak vele szemben nem büntetőjoginak kell lennie, hanem a támogatásáról kellene szólnia. A rendészeti, büntetőjogi-tiltáspárti megközelítés éppen azért alkalmatlan, hogy a szexmunka jelenségét mint olyat kezelje, mert kizárólag bináris ellentétpárokban képes gondolkodni!
A törvénymódosítás irányával egyet tudok érteni – viszont az indoklással, a paternalista ideológiai mázzal, amivel le van öntve, annál kevésbé.
Először is, nem csak a fiatalkorú, de a felnőtt szexmunkásokat sem szabadna büntetni. Az ő büntetésük éppen annyira káros és értelmetlen – és ők gyakran éppen annyira kiszolgáltatott helyzetben vannak, mint a fiatalkorú sorstársaik. Jelenleg ők is rengeteget szenvednek a hatósági vegzatúrától.
Másodszor, és ez is legalább annyira fontos, NEM azért nem kell büntetni a szexmunkát kínáló embereket, mert ők kizárólag kényszer hatása alatt cselekvő passzív áldozatok lehetnének.
A szexmunkások kiszolgáltatottsága nem feltétlenül önmagában abból következik, hogy szexmunkások – ennek ennél jóval több összetevője van. És kiszolgáltatottságukból nem következik, hogy kriminalizálnunk kell magát a szexmunkát, akár keresleti, akár kínálati oldalon. Mert ezzel csak rontunk a helyzetükön.
Borzasztóan képmutatónak és álszentnek tartom, amikor olyan kiváltságos társadalmi helyzetű emberek gyámkodnak a szexmunkások fölött, akik soha nem kerültek olyan élethelyzetbe, amikor ez egy reális lehetőségként vetődött volna fel a számukra. Könnyű olyan okoskodó fejtegetésekbe belemenni, mint Schanda Balázs alkotmánybíró, aki szerint a prostitúció a “társadalom fekélye”, és aki nagykorúak esetében is kizárta, hogy egy „valóban egészséges személy, külső kényszer nélkül ilyen tevékenységet folytasson”, és aki a „súlyosan sérült személy beszűkült ítélőképességéről” papol.
Nem, kedves bíró úr, teljesen rosszul ül a lovon! Ez nem egy patológiás jelenség, és aki szexmunkás lesz, az nem feltétlenül beteg vagy abnormális lelkületű ember, akinek az erkölcseivel vagy ítélőképességével van baj. A hiba nem benne van: hanem abban a jelenlegi társadalmi rendszerben, ami szentesíti a szélsőséges egyenlőtlenségeket, és szentesíti azt is, hogy gyakorlatilag minden kizsákmányolható bérmunkává és eladható árucikké formálható át. Émelyítő az a pöffeszkedő, önelégült ítélkezés, amivel az ezt a rendszert fenntartó államhatalom képviselője stigmatizálja és patologizálja a szexmunkásokat, és keresztesháborút hirdet a prostitúció „minden formája ellen.”
A prostitúció elleni háború olyan, mint a drogellenes háború: bár magasztos eszmék nevében, elvont ellenség ellen folyik – valójában mindig azok szívják meg a legjobban, akiket a szavak szintjén védeni akar. Nem gonosz csábító ribancok, és nem is magatehetetlen passzív áldozatok, hanem hús-vér, érző-gondolkodó emberek – akik olyan élethelyzetekben hoznak nehéz döntéseket, ahol ezek igenis racionálisak a saját megélhetésük szempontjából.
Teljesen félremegy az egész vita, amikor elkezdünk vitatkozni a „szabad akaratról”. Ez csak üres duma. Vajon a közmunkás esetében mennyire van szó szabad akaratról? Csak éppen a keresztyén-konzervatív erkölcsi érzékenységet kevésbé zavarja az, hogy valaki egzisztencális kényszerből, teljes feudális kiszolgáltatottságban szart gereblyézzen a tűző napon közmunkásként, mint hogy leszopjon valakit pénzért. A problémát ebben a hatalom kiváltságos képviselője a paráznaságban, az erkölcstelenségben látja – miközben a probléma az egyenlőtlen hatalmi viszonyokban, a kiszolgáltatottságban van, és nem a szexualitásban.
Abban persze mindenki egyetért, hogy a fizikai kényszer elítélendő, de vajon mit gondoljunk az egzisztencális kényszerről? Vajon az egzisztenciális kényszer, amiből egy felső-középosztálybeli értelmiségi egy nemszeretem munkát elvállal, erkölcsileg magasabbrendűvé teszi őt annál, aki egzisztencális kényszerből szexmunkás lesz? Hát nem.
Szerintem egy origo-nál dolgozó újságíró választotta a prostituálódás legrosszabb formáját, és nem mondjuk egy striptease táncosnő. Elvtelenül szopni a hatalom farkát – na, annál kevés undorítóbbat tudok elképzelni. De ez én vagyok, és távol áll tőlem, hogy a saját ízlésemből törvényt csináljak.
El kéne már felejteni ezt a bináris elkövető/áldozat ellentétpárt. A feminista aktivistáknak is, akik egyébként őszintén szeretnének segíteni az érintetteken. Nem lehet ilyen erkölcsi felsőbbrendűséggel és lekezelő-leereszkedő módon megközelíteni azokat, akiknek segíteni akarunk.
Igen, rengeteg nehéz sorsú ember van közöttük, akik már eleve olyan csomagot kaptak az élettől, ami nagyon beszűkítette a lehetőségeiket. Intézetisek, szegregátum-lakók, egyedülálló szülők, egzisztenciális válságba került munkanélküliek, tandíjat kifizetni képtelen egyetemisták. De attól, hogy nehéz helyzetben vannak, nem kell őket gyengeelméjűként, magatehetetlen áldozatként kezelni. Teljesjogú polgárok, akik képesek döntést hozni az életükről. Még ha ezek a döntések számunkra erkölcstelennek, elítélendőnek, hibásnak is tűnnek – nem vagyunk az ő helyzetükben! Próbáljuk meghallgatni őket, a történeteiket, nyitottan és empatikusan, moralizáló ítélkezés nélkül. Nem büntetni, hanem támogatni őket abban, hogy fel tudjanak lépni a saját jogaikért, hogy közösséggé szerveződjenek, hogy feldolgozzák a traumáikat, hogy ne kelljen rejtőzködniük és tűrniük a szexmunka szőnyeg alá söprésének következményeit: a folyamatos kizsákmányolást striciktől, hatóságtól és kliensektől.
Szemléletváltásra van szükség, mint megannyi más nehéz sorsú, hátrányos helyzetű csoport, a drogfogyasztók, a hajléktalanok vagy a fogyatékkal élők esetében. Ezeket az embereket nem problémaként kellene azonosítani, akik fenyegetik a „normális” emberek életét. Nem ők a problémák – hanem az, ahogyan kezeljük őket. Ők a megoldás kulcsa, és ideje úgy is kezelni őket!
Sárosi Péter
