Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Avagy miért kell túllépnünk a “ha drogozol, meghalhatsz” üzeneten az ártalomcsökkentésig ahhoz, hogy elkerüljük a drogbaleseteket.
Idén májusban egy szörnyű tragédia történt a fővárosban: egy 17 éves fiú kizuhant az ablakon. Az áldozat az öngyilkossága előtt kortársaival születésnapi házibulin vett részt, ahol többféle drogot fogyasztottak. A rendőrség most ebből az ügyből egy prevenciós kampányt csinált, aminek az üzenete: ha drogozol, meghalhatsz. Készítettek egy kisfilmet is a fiú barátaival, akik elmondják, hogy mennyire megbánták, és hogy ti soha ne próbáljátok ki a kábítószert.
Erről az esetről készített riportot az RTL Klub Házon Kívül című műsorában Moskovits Judit, aki már régóta foglalkozik a témával, és a hazai televíziós újságírásban elég újszerűen próbálta megközelíteni a témát. Először is, nem elégedett meg a rendőrségi narratívával. Megkérdezett olyan szakembereket is, akik nem a drogjelenség bűnügyi, hanem egészségügyi és szociális oldalával foglalkoznak. És beszéltek arról, hogy az elrettentés mennyire nem működik a megelőzésben. És bemutatott olyan alternatív megközelítéseket is, amelyek nem a drogfogyasztás démonizálását, hanem az élmény reális bemutatását és az élvezetek és kockázatok mérleglését helyezik a középpontba. A riport, amelyben engem is megszólaltatnak, megtekinthető az RTL oldalán (ingyenes regisztráció után, kattints ide)!
Egy ilyen tragédia kapcsán mindig nehéz bármi értelmeset mondani. Hiszen mintha a szülők kimondhatatlan szenvedését és gyászát gyaláznánk meg azzal, ha elkezdenénk józanul elemezni a történetet. Szinte adja magát, hogy mindenért magát a drogot hibáztassuk és messzemenő, általánosan elítélő véleményt fogalmazzunk meg minden drog fogyasztásáról. Én ezt mégis zsákutcának tartom, és ezt akkor is leírom, ha emiatt hamisan “drogpropagandával” fognak vádolni.
Az egész történet nekem egy másik tragédiát juttatott az eszembe, ami nemrég történt az Astoria közelében. Ott is egy 17 éves fiúról volt szó, aki jogosítvány nélkül hajnalban oszlopnak vezetett egy kölcsönkapott autót, és szörnyet halt. Ez is szörnyű tragédia. Nem értek egyet azokkal, akik most felelőst keresve a szülőkre mutogatnak. Ők együttérzést és nem mutogatást érdemelnek.
Ugyanakkor gondoljunk bele, az is mekkora tévút lenne, ha egy ilyen tragédia miatt a rendőrség egy olyan kampányt készítene, ami az autóvezetést mint olyat démonizálná. “Az autóvezetés veszélyes, az autóvezetéstől meghalhatsz, ne vezess autót!” Joggal gondolnánk, hogy egy ilyen kampány bizony félrevezető és ráadásul nem is érne célt. Hiszen az autóvezetők túlnyomó többsége nem szenved el halálos balesetet. És joggal mondhatná, hogy nem önmagában az autóvezetéssel van a baj, hanem azzal, ha valaki megfelelő tudás és tapasztalat (jogosítvány) nélkül beül a volán mögé. Ez a felelőtlenség, ez az életveszély, és nem önmagában az, ha egy ember autót vezet.
Nos, ha a drogjelenségre vetítjük ezt, egyáltalán nem annyira más, mint sokan gondolnák. Az illegális drogok fogyasztóinak csupán a törpe töredéke hal meg, és az ő többségük is olyan szerektől, amiket a fogyasztóknak csak egy kisebbsége használ. Az olyan balesetek, mint ami a Fő utcában történt, extrém ritkák, és éppúgy totális felelőtlenséget és ismerethiányt feltételeznek, mint amikor egy autót vezetni képtelen ember beül a volán mögé és behajt a forgalomba a fővárosban.
Egy közlekedési vészhelyzet kialakulásának vannak objektív okai (pl. éjszaka, csúszós út) és szubjektív okai (pl. nem elég rutinos, fáradt sofőr). Nincs ez másként a drogfogyasztással, amit nem csak a drog, de a belső tényezők (set) és külső tényezők (setting) is befolyásolnak. Ha valakinek fogalma nincs róla, hogy az LSD fogyasztása milyen változásokat hozhat az érzékelésben, ha valaki nem tudja, hogy amfetamint, alkoholt és LSD-t keverni nem szabad, az olyan, mintha valaki egy jeges úton nagy forgalomban téli gumi nélkül 110-el száguldozna lakott területen éjszaka. Körülbelül az autóvezetés analógiájával így lehetne leírni, ami a Fő utcában történt. Egy csapat tinédzser olyan szereket használt kombinálva, amelyeket nem szabadna, olyan módon, ahogyan nem szabadna, felkészültség nélkül. Nem biztos, hogy a közlekedési eszközben/drogban kell keresni a hibát!
És pont ez a baj a rendőrségi elrettentő megközelítéssel: teljesen differenciálatlan, diffúz képet mutat arról, hogy mi is történt. Nem szól arról, hogy ezeknek a szereknek külön-külön pontosan mik a hatásai és kockázatai, és ezeket miként lehet csökkenteni. Nem szól arról, hogy ezen szerek kombinációja miért növeli hatványosan a kockázatokat. És nem szól arról, hogy a pszichedelikus szerek esetében mennyire kulcsfontosságú az, hogy valaki tisztában legyen a saját lelkiállapotának és a környezetének a hatásaival.
Az elmúlt évtizedek elrettentő kampányainak hatásait nagyon sokszor vizsgálták és elemzték már. Tudjuk, hogy ezek a kampányok bumeráng-hatással járhatnak. Ugyanis a tizenévesek egy olyan sajátos fejlődési fázisban vannak, amikor a kockázatok szembesítése egyáltalán nem jár elrettentő hatással. Még akkor sem, ha egyébként érzelmileg az ilyen tragédiák bemutatása látszólag működik is: nem maradnak érintetlenül. De azt, különösen a kockázatvállalásra hajlamosabb fiatalok, nem fogják elfogadni, hogy a drogfogyasztásnak a tragédia a szükségszerű végkimenetele. És ebben igazuk is van. Hiszen az ilyen balesetek előfordulása olyan ritka, mint a fehér holló. És ez sajnos hamis biztonságtudatba is ringathatja őket.
És pont ez az, ami miatt ugyanakkor szükség van a realitás-alapú, pragmatikus, a fiatalokkal párbeszédet folytató, és nem didaktikusan elrettentő programokra. Amiket nem a rendőrségnek, hanem olyan szakembereknek, olyan kortárs segítőknek kell folytatnia, akik értenek a pedagógiához és pszichológiához. Szükség van rájuk, mert nem szabad megállni azon a szinten, hogy “a drog rossz, a drogtól meghalhatsz, ne drogozz”. Elemezni kell a kockázatos helyzeteket, meg kell beszélni az egyes drogok kockázatait, figyelmeztetni kell arra, hogy az emberi agy milyen sokféle módon be tudja csapni magát, és milyen sokféle módon csapdába tud esni különféle gyönyörkeltő tevékenységek hajszolása közben. A jó megelőzés nem egyszerűen egyoldalú ismeretádatás a veszélyekről, hanem párbeszéd, kölcsönös tanulás. Arról szól, hogyan éljünk, érezzünk, szórakozzunk és rekreálódjunk jobban, tartalmasabban. Az élet élvezetére helyezi a hangsúlyt, és nem pusztán a fájdalom elkerülésére.
Sárosi Péter
