Néha elnézem az embereket magam körül, ahogy tülekednek a metróban, ahogy dolgukra sietnek az utcán, ahogy posztolják a képeiket a közösségi médián, ahogy egymás kezét fogva sétálnak a parkban, ahogy veszekednek a konyhában, ahogy könnyeznek egy mozifilmen, ahogy kommentelnek és beszólnak egymásnak a közösségi médián, ahogy megízlelnek egy süteményt a kávézóban, ahogy mohón szívják a cigifüstöt a ház előtt, ahogy dühödten nyomják a dudát a dugóban. És már nem is embereket látok – hanem egy erdőt. Fákat látok, ahogy göcsörtös gyökereiket belemélyesztik a földbe, hogy megkapaszkodjanak a sziklás talajban és felszívják éltető nedveit. Ahogy girbe-gurba ágaikat az ég felé nyújtóztatják, hogy lombjaikat megfürösszék a Nap fényében. Így próbálunk megkapaszkodni, gyökeret ereszteni mi is, emberek. Így nyújtózunk mi is a fény felé, ki egyenesebben, ki göcsörtösebben. Ki szelíden és átlényegülten fürödve benne – ki vadul és telhetetlenül szürcsölve, elszívva a világosságot a többi elől. A mi fényünk: a jelentőség. Szignifikancia. Mindannyian arra vágyunk, ki szelíden, ki mohón: hogy elismerjenek, elfogadjanak, szeressenek. Hogy éreztessék velünk, hogy fontosak vagyunk. Néha egészen furcsa alakzatokba kényszerít bennünket ez a vágy – egyesek a felismerhetetlenségig eltorzulnak, akár egyes amorf, szokatlanul növekvő fák. De valójában minden göcsörtösségünk és egyenetlenségünk, minden diszharmóniánk és aránytalanságunk mögött is felfedezhetjük a szükségletet, hogy lássanak, elismerjenek és szeressenek minket. Ez a mi napfényünk. És amikor leszáll az éj, távoli csillagok különös sóvárgásokat ébresztenek bennünk. (note to myself)