A TASZ munkatársának cikke a Magyar Narancsban
A cikk a Magyar Narancs március 26. számában jelent meg "Fecskendőink harcban állnak" címmel.
“Magyarországon történelmileg úgy alakult, hogy egypártrendszer van, és az is marad,” jelentette ki Kádár János az MSZMP 1985-ös XIII. kongresszusán. Ekkoriban már recsegtek-ropogtak a létező szocializmus eresztékei, de mégsem gondolta volna senki, hogy már csak néhány év van hátra annak a rendszernek az életéből, amely olyan sziklaszilárdnak és bevehetetlennek tűnt. Ironikus, hogy Kádár arra a történelemre hivatkozott, ami aztán könyörtelenül elsöpörte őt. Az ENSZ kábítószerügyi konferenciái gyakran idézik fel bennem ezeknek a kései pártkongresszusoknak a hangulatát. Az ásítóan üres frázisok és mantrák mögött bizonytalanság búvik meg: mintha egy elefánt lenne a szobában, amiről mindenki tud, de senki sem akar tudomást venni. Mindenki tudja, hogy a rendszer nem működik, de senki sem meri ezt kimondani. Egyesek óvatos reformokról beszélnek, azonban a változástól, az ismeretlentől való félelem visszatartja őket a cselekvéstől.
Az ENSZ 1998-as általános közgyűlése egy olyan politikai nyilatkozatot fogadott el, amely célkitűzéseinek utópisztikus jellegét tekintre bátran versenyezhetne a szocializmus építésének utolsó öt- és tízéves terveivel. “Drogmentes világ – meg tudjuk csinálni” – hangzott a közgyűlés mottója, a tagállamok pedig elkötelezték magukat, hogy 10 éven belül kiirtják vagy legalábbis jelentősen visszaszorítják a drogok fogyasztását, termelését és forgalmazását az egész bolygón. Már kezdetektől mindenki tudta, hogy ez a cél teljesen abszurd: az ENSZ hivatalnokai azonban azzal érveltek, hogy a drogmentes világ látomása nem kevésbé nemes, mint a világbéke gondolata. Azt azonban elfelejtték hozzátenni, hogy a világbékéért folytatott küzdelem nem jár együtt olyan katasztrofális mellékhatásokkal, mint a drogtilalom.
Az elmúlt 10 évben kritikussá vált az injekciós droghasználók körében terjedő HIV és hepatitis fertőzések problémája, Afrikán kívül minden harmadik fertőzés a fecskendőmegosztáshoz köthető. A HIV terjedése egyértelműen összefügg a represszív büntetőjogi szabályozásokkal és a hatékony ártalomcsökkentő programok (tűcsere, metadon) ideológiai alapú elutasításával. Az illegális kábítószer-kereskedelem minden évben több százmilliárd dollárnyi hasznot hajt a bűnszervezeteknek és terroristáknak, az Alkoholtilalomhoz hasonlóan a drogtilalom is az Al Caponék virágzásához vezetett – csak ezek a gengszterek már globális szinten dolgoznak és az arcuk nem kerül be az újságokba.
Egyes országokban, például Mexikóban, Brazíliában, Kolumbiában vagy Afganisztánban háborús állapotok uralkodnak, az illegális drogkereskedelemből származó profit csábítása mindennél erősebb. A kolumbiai megakartelleket sikerült ugyan lefejezni – de azon az áron, hogy száz kisebb, alkalmazkodóképesebb szervezet állt a két nagy helyére. Bár a korrupció miatt Latin-Amerikában ritkán lehet tudni, hogy ki kivel van, egy biztos: minden évben több ezer ártatlan ember veszíti életét droghoz köthető fegyveres konfliktusban. Persze, a drogok veszélyesek: de vajon a tiltásuk nem okoz-e több kárt, mint a droghasználat maga? Vajon nem lenne-e a totális laissez faire legalizáción kívül egy olyan köztes megoldás, amely lehetőséget nyújtana a drogpiac törvényes ellenőrzésére és az ártalmak csökkentésére?
Sajnos az elmúlt 10 év felülvizsgálatának céljából március 11-én rendezett ENSZ-találkozóra Bécsbe sereglő kormányhivatalnokok ezeket a kérdéseket nem tárgyalták meg. Ellenben úgy határoztak, hogy további 10 évre homokba dugják a fejüket. Antonio Maria Costa, az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Irodjájának (UNODC) igazgatója, aki 1967-ben Moszkvában szerzett diplomát, méltó folytatója a régi káderek hagyományának, jól ért ahhoz, hogy a kudarcot is sikernek tüntesse fel. A cél maradt: megteremteni a drogmentes világot, csak éppen a projekt határidejét tolták ki 2019-re.
Pedig az elmúlt 10 évről egyetlen komoly független evaluáció készült az Európai Bizottság megbízásából, ami azzal a következtetéssel járt, hogy semmi jele nincsen annak, hogy a jelenlegi nemzetközi drogkontroll-rendszer akár a siker legapróbb reményével kecsegtethetne a jövőben. Einsten szerint, aki egyébként az alkoholtilalmat is ellenezte, az őrültség definíciója az, ha valaki újra és újra ugyanazt cselekszi de eltérő eredményt vár. Ha ez igaz, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy az Egyesült Nemzeteknek elment az esze.
Különösen, ha azt is hozzávesszük, hogy az új politikai nyilatkozat még a lábjegyzetekben sem említi meg az ártalomcsökkentést – amely ugyanennek az ENSZ-nek a HIV-ellenes nyilatkozatai szerint a járvány visszaszorításának egyedüli hatékony módja! Hiába erőltette az EU az ártalomcsökkentés elismerését: a javaslat megtört az oroszok, az amerikaiak és más zéró-toleranciát hirdető országok ellenállásán. Oroszországban még mindig illegálisnak számít az a heroint metadonnal helyettesítő gyógyszeres terápia, amely a heroinfüggőség kezelésének messze legjobban dokumentált és bizonyított formája.
A TASZ és más, a jelenlegi drogpolitika reformjáért küzdő szervezetek úgy határoztak, hogy a kormánytalálkozó alkalmából tüntetést szerveznek az ENSZ bécsi székháza előtt (a videó megtekinthető a drogriporter.hu oldalon), hogy felhívják a világ közvéleményének figyelmét a globális drogellenes háború hiábavalóságára és kártékonyságára. Bár sokan szeretnék ezt hinni, a tüntetők többségének egyáltalán nem az volt a motivációja, hogy “lehessen szabadon drogozni”. A szervezők közül sokan maguk is megjárták a drogfüggőség poklait, mások soha nem fogyasztottak illegális szereket, megint mások rekreációs drogfogyasztók: mind tudják, hogy a kémiai tudatmódosítás kockázatos vállalkozás. Az ortodoxokkal ellentétben azonban úgy gondolják, hogy a kockázatok menedzselésének vannak jóval humánusabb és pragmatikusabb formái, mint a tilalom. A drogreform mozgalmat ma már nem összeesküvés-elméleteket gyártó, kenderkultuszt hirdető hippik dominálják, hanem nagyon is józan szakemberek, akik gyakran területük legjobbjai közé tartoznak. Vannak köztük rendőrök, orvosok, szociológusok, vegyészek és közgazdászok, sőt, volt államfők is. Jelenleg a lakosság nagy része még nem fogta fel, amit az ENSZ előtt tüntetők már tudnak és vallanak: a globális drogellenes háború megbukott, az a kérdés, hogy mikor és mennyi szenvedés után fog összeomlani. A közbeszéd azonban folyamatosan változik, elég elolvasni a mostani ENSZ-találkozó sajtóvisszhangját, ami soha nem volt még ennyire kritikus. A The Economist például különszámot szentelt annak, hogy ízekre szedje és elmarasztalja a jelenlegi drogkontroll-rendszert.
Martin Luther King szerint “a világot szinte mindig egy kreatív kisebbség tette jobbá”. Meggyőződésem, hogy a történelem ezúttal is a kreatív kisebbséget fogja igazolni a rugalmatlan többséggel szemben, és a globális drogtilalom éppolyan meghaladott epizóddá válik, mint az államszocializmus vagy a 75 éve feloldott amerikai alkoholtilalom. A gazdasági világválság idején különösen aktuálissá vált a rendkívül költségesen működő és mellékhatásaival újabb költségeket termelő drogtilalmi rendszer leépítése. A droghasználattal járó ártalmak csökkentésének vannak a büntetőjognál sokkal hatékonyabb formái, a megloldás kulcsa azonban a droghasználó: amíg ellenségnek és nem partnernek, problémának és nem a probléma kulcsának tekintjük, addig kudarcra vagyunk ítélve.
Sárosi Péter
