Ez a cikk eredetileg a 444-es blogunkon jelent meg.
A Netflixen látható Sanpa című minisorozat betekintést nyújt abba, miként mentett életeket Olaszország legnagyobb drogterápiás közössége, és miként vált aztán az abúzus melegágyává.
A 70-es évek Olaszországát elöntötte az olcsó heroin. A 60-as évek LSD-t és füvet áruló virággyerekei háttérbe szorultak, és átvették a helyüket a bőrdzsekis napszemcsis heroindílerek. A droghullám teljesen váratlanul érte a politikai szélsőségek harcától megcsömörlött, gazdasági nehézségekkel küzdő országot. Az egészségügyi ellátórendszer egyáltalán nem volt felkészülve a heroinfüggők befogadására. A rideg, tekintélyelvű kórházak addiktológiai osztályai a gyógyszeres kezelésen kívül nemigen kínáltak mást.
És ekkor jött egy korábban ismeretlen férfi, Vincenzo Muccioli, aki megoldást kínált a drogfüggőség problémájára. Rimini tartomány egyik kisvárosában, Corianoban a családi birtokán befogadta a drogfüggő fiatalokat. Vállalta, hogy lehozza őket a szerről – és még többet is: hogy új életet ad nekik. Egy szerető, összetartó közösség részeként.
Muccioli karizmatikus vezető volt. Hipnotikus tekintettel, jól meggyőzőkészséggel, a megtestesült szigorú, de joviális apafigura. Már korán híveket gyűjtött maga köré, akikkel spiritiszta szeánszokat szervezett, és érdeklődött a parapszichológia iránt. Saját magát Jézus Krisztus reinkarnációjának tartotta, akinek az a küldetése, hogy gyógyulást kínáljon a drogfüggőknek.Így keletkezett hát a világ egyik első – és azóta is az egyik legnagyobb – drogterápiás közössége, a San Patrignano. Az állami totális intézmények helyett a terápiás közösségek nem centralizált módon, az orvosok és páciensek alá-fölérendelt viszonyai között működnek. A közösségben sorstársak segítik egymást, akiket legfeljebb a tapasztalat választ el egymástól.
Amint a Netflix sorozat bemutatja, a közösség élete fokozatosan alakult és gyarapodott. Az újonnan érkezők mellé egy tapasztaltabb mentort állítottak, aki mindenben kalauzolta az illetőt. Semmilyen gyógyszert nem tűrtek meg, ezért a függőknek szárazelvonással kellett lejönniük. Az évek során farmot, műhelyeket és kórházat is építettek, és fénykorában a közösség több ezer főt számlált.
Ez az egész lehetne egy szép történet is a segítségről, a szeretet és a közösség felemelő erejéről – és bizonyos értelemben az is. De sajnos éppen annyira történet a hatalommal való visszaélésről és az erőszakról is. Mert ahogy ez gyakran megtörténik a karizmatikus vezetők által kézivezérelt spirituális közösségekkel, bizony sok visszaélés történt.
Nem lövök le azonban minden poént, aki részletesen szeretné megismerni a közösség történetét, az nézze meg a minisorozatot – aminél kevés mélyebb és felkavaróbb filmes betekintést kaphattunk a karizmatikus vezetők által irányított közösségek életébe (az Osho követőit bemutató Wild Wild Country-hoz tudnám a leginkább hasonlítani).
A sorozat nagyon fontos kérdéseket vet fel a drogfüggőséggel kapcsolatban is. Például azt, hogy vajon van-e szabad akarata a drogfüggőnek?Egy olasz bíróság például a 80-as években egy ítéletében azt a döntést hozta, hogy a drogfüggőket az akaratuk ellenére is fogva lehet tartani, ha ennek a célja az, hogy leszoktassák őket a drogokról.
Ahogy azonban a film is rámutat, ez rendkívül veszélyes precedenst teremtett. Az erőszak, még ha paternalista és jótékony álarcba is van öltöztetve, akkor is erőszak marad, és olyan spirált indít el, amiben utána már nehéz a megállás.A cél szentesíti az eszközt elvet alkalmazva az emberi méltóság végül semmivé foszlik, és az emberek igazolják azt, hogy elnyomják, bezárják és kínozzák egymást.
És kétségtelen, hogy Muccioli sok fiatal életét mentette meg, és olyan volt nekik, mint apjuk helyett az apjuk. A San Patrignano pedig a családjuk helyett a családjuk. Azonban azt is tudjuk, hogy a zsarnoki apák gyakran abuzálják a gyerekeiket, és a családok bizony gyakran az elnyomás színterei. A kommuna, ami egyeseknek paradicsom volt, másoknak szögesdrótokkal körülvett lágerré vált, ahol kápók basáskodtak a többiek fölött.
Muccioli a 90-es évek elejére Olaszország egyik legbefolyásosabb közéleti szereplőjévé vált, aki köré valóságos szentkultuszt építettek ki már életében. Pedig mint kiderült, nem volt szent, csak maga is egy gyarló ember. Akit bizony megrontott a túlzott hatalom és kultikus tisztelet. A film nézése közben azonban az a nyugtalanító és szentségtörő gondolat járt a fejemben, hogy vajon egyes középkori szentek nem éppen ennyire torz és abúzív személyiséggé válhattak-e a maguk korában? Csak éppen nem volt még független igazságszolgáltatás és sajtó, ami rájuk bizonyítsa.Rámutat a film arra is, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben vannak azok az emberek, akik a drogfüggőségük miatt segítségre szorulnak. Az önértékelésük romokban, állandó társuk a kínzó szégyen, fizikailag és lelkileg leépültek – úgy vágynak a szeretetre és elfogadásra, mint a szomjazó egy korty vízre a sivatagban. Sokan közülük traumatizáltak és pszichiátriai betegségekkel küzdenek. És közöttük is különösen kiszolgáltatottak a nők.
Nem véletlen, hogy nagyon sok kétes hírnévnek örvendő vallási irányzat szeret a zavarosban halászni, és beszervezni ezeket a fiatalokat, megadva nekik a valahová tartozás érzését, az erős közösségi identitást, az abszolút igazságokat és a “mi és ők” mentalitást.
Ezért aztán óriási nagy felelősséget vállal az, aki a segítő hivatásra adja a fejét. És bár a terápiás közösségek autonóm módon működnek, de az államnak igenis feladata, hogy bizonyos jogi, etikai és szakmai normákat, sztenderdeket betartasson velük. Csak így tudják a terápiás közösségek az egyébként nagyon fontos és életmentő szerepüket betölteni anélkül, hogy elkövessék a San Patrignano hibáit.
Sárosi Péter
