Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Amikor egy olyan írást olvasunk, ami egyoldalúan démonizál vagy éppen csodaszerként ünnepel egy bizonyos szert, akkor kezdhetünk gyanakodni.
„Az új drogok véget vethetnek az elhízás-járványnak a világon”, olvasom a The Economist egyik főcikkét. Direkt fordítottam úgy, hogy drog, és nem úgy, hogy gyógyszer – mert jó emlékeztetni arra, hogy minden drog lehet gyógyszer, és minden gyógyszer lehet drog. Még akkor is, ha a magyar köznyelv, az angollal ellentétben, éles különbséget tesz és más kifejezést használ a kettőre, és drog alatt szinte csak az illegális tudatmódosító szereket érti.
Ahogy Bayer István gyógyszerészprofesszor és drog-kultúrtörténész szokta volt mondani, „a gyógyszer drog + információ”. És itt nem csak a közhelyszerűen ismételgetett igazságról van szó, miszerint „kis mennyiségben gyógyszer, nagy mennyiségben méreg”. Vagy hogy „a dózis teszi a mérget.” A mennyiség nem minden. Fontos a set (a használó mit hoz magával) és a setting (környezet) is. Magyarul a droghasználat következményei függenek attól, hogy ki, milyen állapotban, körülmények között, milyen környezetben, milyen szándékkal, milyen emberekkel, hogyan és milyen dózisban, gyakorisággal használja őket.
A drogok azonban általában kétféleképpen jelennek meg a közbeszédben: vagy úgy, mint démonizált veszélyforrás, vagy úgy, mint csodaszer. A valóság komplexitása – a szürke millió köztes árnyalata – ritkán csapódik le az átlagos médiafogyasztó elméjében.
Az Economist nem éppen egy bulvárlap, de a címadás jól tükrözi a drogok csodaszerként való reprezentálását: a cikk azzal a címmel válik eladhatóvá, kattinthatóvá, hogy valami nagy ígéret, várakozás jelenik meg benne. Persze ha végigolvassuk a cikket, az lehűti ezt a csodavárást. Kiderül ugyanis belőle, hogy az új szerek hosszútávú szedésének mellékhatásai nem tisztázottak, a magas áruk miatt csak az elit engedheti meg magának őket, és amikor valaki abbahagyja a szer szedését, akkor nagyon gyorsan még több súlyfelesleget is felszedhet, mint előtte.
A démondrog médiareprezentációjára ugyanez jellemző, csak a másik végleten. „Megint gyilkolt az új arcevő zombidrog” – csak hogy szenzációhajhász főcímet idézzek egy dizájner-droggal kapcsolatban. Ilyen esetekben a drog egy morális pánik katalizátora, ami eltúlozva, dramatizálva és torzítva jeleníti meg egy új szer használatának jelenségét azzal a céllal, hogy morális felháborodást idézzen elő a közvéleményben.
Ezáltal, ahogy a kriminológusok nevezik, egy egzotikus Mást képez (othering) a szer használóiból, akiktől lehet rettegni, akiket lehet utálni. És lehet követelni a megbüntetésüket, kirekesztésüket. A politikai döntéshozók pedig, ha kellően demagógak, előszeretettel fogják ki a hasonló morális pánikok vitorlájából a szelet.
A közvéleményt időről-időre megrettentik az új, minden eddiginél veszélyesebb démondrogok – és izgalomba hozzák a hírek az új, csodálatos fogyószerekről, újonnan kifejlesztett rák- és HIV-ellenes gyógyszerekről. A közelebbi vizsgálattal, könnyen kiderül, hogy valójában csupán bizonyos csoportoknál, bizonyos körülmények között igaz rájuk a cikkben sugallt állítás.
De sajnos a közvélemény hiszékenyebb részében ez már nem marad meg. „Hallottad, a kannabisz gyógyítja a rákot,” lelkendeznek a legközelebbi családi ebéd vagy baráti sörözés közben. És persze fordítva is így van, amikor a démonizálásról van szó: „Hallottad, hogy a kannabisz szívrohamot okoz?”
Ebben közrejátszik az is, hogy hiába írja meg gyakran a derék újságíró az egyébként okadatolt cikket, a szerkesztő gyakran, a nagyobb kattintásszám érdekében, ad neki egy olyan hatásvadász címet, ami nem különösebben tükrözi a cikk szofisztikáltabb mondanivalóját. És az elmében a cím sokkal inkább megragad.
Tudományos bizonyítékok támasztják alá az ún. backfire effect (visszafelé elsülés hatás) létezését: amikor egy cikk egy bizonyos tévhit cáfolatát tűzi célul, de a cím megismétli a tévhitet („Tényleg arcevő zombivá teszi a használóit az új dizájnerdrog?”), akkor az olvasóban a címben rejlő állítás marad meg, az ellenérvek pedig kiperegnek.
A „kipergetés” függ a világnézettől is, egyfajta világnézeti szűrőn rostálja meg az elme a befogadott információkat. A lektorált szakfolyóiratok cikkeiből a médiába eljutó, többnyire jelentősen leegyszerűsített beszámolókból gyakran annyi ragad meg az elmében, ami megerősíti az eddigi értékrendjét és világnézetét. Az annak ellentmondó információkat, és ezt a szociálpszichológiai kutatások is megerősítik, az elme hajlamos kiseperni a memóriából.
Gyakran ugyanaz a szer is viszonylag rövid időtávon belül a közvélemény által hype-olt csodadrogból közveszélyes démondroggá válhat – és fordítva.
Nagyjából minden egyes szer kultúrtörténete esetében lehet erre példát találni. Csak hogy egy régebbi példát említsek: a kokaint eleinte olyan köztiszteletben álló emberek ünnepelték csodaszerként, mint Sigmund Freud. Hogy aztán üdvöskéből fekete báránnyá váljon és mindenhol betiltsák a világon.
De ott vannak a pszichedelikus szerek is, amelyeket az 50-es évek végén, 60-as évek elején a pszichiáter-társadalom az egyik legígéretesebb csodaszerként üdvözölt, amelyek egy sor mentális zavarra kínálhatnak gyógymódot. Majd a 60-as évek végén Richard Nixon meghirdette a drogellenes háborút, és az első számú közellenséggé nyilvánította az LSD-t. A sajtó pedig arról cikkezett, hogy az LSD hatására a fiatalok kiesnek az ablakon és addig néznek a Napba, amíg meg nem vakulnak. Ma pedig ismét reneszánszát élik a pszichedelikus kutatások, és a sajtó gyakran csodaszerként jeleníti meg ezeket a szereket.
A kannabisz esetében a démonizálás és a csodavárás egymás mellett, egymással párhuzamosan jelentkezik – és a médiafogyasztó a maga világnézetének megfelelően mazsolázhatja ki a neki tetsző híreket. Halálos veszélyekről vagy csodálatos gyógyulásokról, amelyek többnyire egyaránt túlzottak, általánosítanak és torzítanak.
Ugyanannak a szernek is lehet életmentő gyógyászati alkalmazása, jól integrált rekreációs fogyasztása és egyben az egyénre és környezetére is ártalmas abúzusa. A képtelenség arra, hogy ezt felismerjük, a görcsös igyekezet, hogy bizonyos szereket démonizáljunk és szőnyeg alá söpörjünk, míg más szereket piedesztálra emeljünk, mérhetetlen szenvedést okoz az egész társadalomnak. Ott van például a magyar kormány legutóbbi húzása, miszerint képtelen volt az EU és a WHO álláspontját elfogadni arról, hogy a kannabisznak igenis lehet gyógyászati alkalmazása – azzal az érvvel, hogy dehát a kannabisz az egy veszélyes kábítószer.
Megdöbbentő, hogy az ember mennyire képes a saját önigazoló, önáltató várakozásait, ítéleteit, érzelmeit beleprojektálni egy egyszerű molekulába, ami egyébként önmagában sem nem rossz, vagy sem nem jó. Mi, emberek tesszük jóvá vagy rosszá – mi adunk neki jelentést, értelmet, funkciót.
Ezért aztán teljesen értelmetlenek azok a polarizált viták, amelyeket arról folytatnak, hogy a kannabisz, vagy bármely más szer, „az most jó vagy rossz”. „Veszélyes vagy nem veszélyes.”
Így tehát, kedves olvasó, amikor olyan hírrel találkozol, ami egyoldalúan démonizál, vagy egyoldalúan dicsőít egy bizonyos szert, akkor mindig kezdj el gyanakodni. Emlékezz rá, hogy a droghasználat soha nem légüres térben történik, és mi, emberek tesszük károssá vagy hasznossá.
