Az LSD apostolaként emlegetett Timothy Leary életének kétrészes története vendégszerzőnktől. Első rész: a kezdetektől a Harvard Egyetemi karrieren át a millbrooki hippitanya megalapításáig
Timothy Leary a 60-as évek ikonikus figurája, aki az LSD apostolaként vonult be a köztudatba. Karizmatikus személyisége és profetikus kijelentései a tudattágítás jövőjéről megosztották egész Amerikát. Könnyű megfeledkezni róla, hogy mielőtt a pszichedelikus kultúra messiása lett, Leary ambiciózus egyetemi pszichológus volt. Ebben a kétrészes írásban áttekintjük életének főbb állomásait, amelyek elmesélik hogyan lett a hajdani harvardi professzorból, Richard Nixon elnöki szavaival élve, “Amerika legveszélyesebb embere”.
Leary a massachusettsi Springfield városában, ír bevándorlók első gyermekeként 1920 október 22-én látta meg a napvilágot. Ő ezt úgy szerette mesélni, hogy az év január 17-én fogant meg, azaz az amerikai alkoholtilalom első napján. A tiltó politika az alkohollal sem működött, Leary legkorábbi emlékeinek egyike részegen hazatérő apja, aki ilyenkor rendszeresen bántalmazta őt és édesanyját. A középiskola elvégzése után a West Point katonai akadémiára iratkozott be. A tisztiképzés évei alatt egyértelmű lett, hogy a katonaélet nem neki való, így tanulmányait a University of Alabamán folytatta. Filozófiával akart foglalkozni, azonban miközben sorban állt, hogy feliratkozzon a kurzusra, szóba elegyedett az éppen arra sétáló Dr. Dee-vel, a Pszichológia Tanszék vezető professzorával. Dee gyorsan meggyőzte az ifjú Learyt, hogy filozófia helyett inkább az elme belső világát tanulmányozza: így lett belőle pszichológus.
Miután lediplomázott, rövid időn belül nekivágott a doktori cím megszerzésének a Berkeley-i Egyetemen. Pszcihometirával, a különböző mentális tulajdonságok mérésének tudományával foglalkozott. Itt találkozott első feleségével, Mairenne-nel. Házuk híres volt a nagypéntek esti bulikról, amelyeken a házaspár rendszeresen tökrészegre itta magát egy nagy veszekedés első felvonásaként. Learynek komoly gondot okozott az alkoholfogyasztást kordában tartása, amiért mindig ír genetikai hátterét hibáztatta. Leary 1955-ben kapcsolatba került egy másik nővel. Ez már soknak bizonyult a depresszióval küzdő Marianne-nek, aki férje 35. születésnapján öngyilkos lett. Nemcsak Leary-t, hanem két közös gyermeküket, az akkor öt illetve nyolc éves Jack-et és Susant is hátrahagyta.
A tragédia feldolgozását segítendő Leary a gyerekekkel Európa felé vette az irányt. A több évesre nyúlt utazás idején, 1957-ben jelent meg első könyve, amely akkora szakmai sikert aratott, hogy pozíciót ajánlottak neki a Harvardon. Elfogadta az ajánlatot és 1959 őszén visszatért az USA-ba. Az állás anyagi biztonságot és tudományos elismerést hozott Learynek. Harvardi kollegái közül is kitűnt éles eszével, úgy nézett ki, sikeres egyetemi karrier és boldog élet vár rá. Ez az életpálya azonban tiszavirág életűnek bizonyult.
1960 nyarán gyermekeivel és két baráti házaspárral Mexikóban nyaralt. Egy társalgás során valaki megemlítette, hogy a közeli faluban egy öreg sámán varázsgombát termeszt. Leary-nek egy ismerőse korábban mesélt a gomba által kiváltott alternatív tudatállapotról, ám akkor még különösebben nem keltette fel érdeklődését a téma. Mégis úgy határozott, hogy ha már felkínálkozott az alkalom, akkor maga is kipróbálja a varázsgombát. Augusztus 9.-én, a délutáni napozás közben hat gombát evett meg, hideg Coronita sört fogyasztva kísérőként. Az első nevetőroham után azt vette észre, hogy minden él körülötte. Első tripjének– trip: a pszichedelikus drogok által kiváltott belső utazás – legemlékezetesebb része egy evolúciós vízió volt, amelyben egyes szám első személyben haladt végig a földi élet 4 milliárd éves történetén. Később gyakran hangoztatta, hogy a gomba hatása alatti néhány órában többet tanult az emberi elméről, mint a 10 évnyi pszichológia képzés során együttvéve.
Timothy Leary és Richard Alpert
Timothy Leary betrippelt és innen nem volt visszaút: a nyaralásról hazatérve azonnal elindította a Harvard Pszilocibin Projektet. A pszilocibin a gomba fő pszichoaktív hatóanyaga, amelyet szintetizálva tabletta formájában könnyű volt beszerezni. A projektben részt vett Richard Alpert, a későbbi Ram Dass, és Ralph Metzner is, akik szintén előkelő helyet foglalnak el a pszichedelikus kultúra legendáriumában. A pszilocibin projekt keretében Leary önkéntesek kontrollált körülmények között történő szerfogyasztását vizsgálta. A résztvevőknek mind a trip közben, az azt követő napon, valamint egy hónappal a kísérletet követően is kérdőívet kellett kitölteniük. Ezen kérdőívek alapján akarta Leary felmérni a gomba rövid-, közép- és hosszú távú hatásait. A kezdeti eredmények nagyon biztatóak voltak. Gyakorlatilag minden résztvevő pozitívan reagált és mélyen spirituálisnak értékelte az élményt. Többek újjászületésről és lelki egyensúlyuk megtalálásáról számoltak be.
Learynek azonban a szubjektív kérdőíveken túl szüksége volt valamilyen objektív kimutatásra is arról, hogy a szer képes pozitív változásokat előidézni. E cél érdekében felkereste a közeli Concord börtönt. A raboknak több mint 70%-a szabadulást követően rövidesen ismét rácsok mögött találta magát, ami komoly fricska volt a börtönrendszer logikáján. Leary megszervezte, hogy néhány rab pszilocibines terápiás kezelésen vehessen részt. Célja az volt, hogy kimutassa: a terápián részt vevők közül arányában kevesebben térnek vissza a börtönbe szabadulásuk után, mint társaik.
Ralph Metzner Learyvel
A korabeli pszichológiát túlnyomórészt még Freud elméletei uralták, aki mindent gyermekkori élményekkel magyarázott. Leary úgy gondolta, hogy a gomba hatása alatt szerzett rendkívül intenzív tapasztalások lényegében olyanok, mint a gyermekkori emlékek. A pszilocibin ugyanis kinyitja az elmét és új imprinting élmények megszerzését teszi lehetővé. A drog hatása alatt, megfelelő környezetben, olyan benyomásokat lehet elültetni a tudatalatti legmélyebb bugyraiba, amelyek hosszútávon pozitív hatást váltanak ki a fogyasztóra. Legalábbis ez volt Leary elmélete.
A börtönkísérlet alapvetően sikeresnek bizonyult. Azok közül, akik részt vettek a gombás terápián, fele annyian tértek vissza a börtönbe fél éven belül, mint a terápiából kihagyott társaik. Azonban sokan azzal érveltek, hogy a kísérlet során nem volt rendes kontrollcsoport. Amennyiben pszichológusok ugyanennyi időt fordítottak volna a rabok lelki gondozására pszilocibin nélkül, köztük is kevesebb lett volna a visszaeső. Tehát Learyék azt nem mutatták ki, hogy a pszilocibin terápia hatékonyabb, mint a gomba nélküli egyéb terápiás módszerek.
A Concord börtönprojekt különlegessége abban rejlett, hogy a terapeuta a terápiás találkozások során szintén pszilocibin hatása alatt volt. Ez túlmutatott a klasszikus doktor-beteg, kutató-kísérleti alany kapcsolaton. Leary ki akarta űzni a gyógyászatból ezeket a egyenlőtlen erőviszonyokat, ehelyett partnerségi alapokra kívánta helyezni a kapcsolatot. Ez a gondolat már a pszilocibin megismerése előtt is foglalkoztatta, de az ötlet különösen jól rezonált a pszichedelikus terápiával.
Ebben az időszakban fogalmazódott meg a set and setting mantra a pszilocibin csoport számára. Felismerték, hogy a gomba hatását nagymértékben meghatározza a szerhasználó személyisége és prekoncepciói – azaz a set, ami a mindset rövidítése – illetve a környezet, azaz a setting. A Concord börtön szürke falai között egy üres szobában tripelni közel sem volt olyan élmény, mint egy otthonos lakásában a kandalló tüze mellett Mozart zenéjével a háttérben. Learyék tudták, hogy a gomba által kiváltott élmények negatívak is lehetnek, ezt maguk is tapasztalták. Azonban kísérleteik során éppen arra jöttek rá, hogy ennek az esélye minimalizálható, ha a trippelő megfelelő környezetben van és pozitív a hozzáállása a szerhasználathoz.
Leary és csapata érezte, hogy ez nem egy átlagos tudományos kutatás. Sejtették, hogy a tudattágítás előbb vagy utóbb ki fog kerülni az egyetemi közegből, és széleskörű társadalmi hatásai lesznek. Hogyan fogja a nyugati civilizáció megemészteni a pszichedelikus élményt, amelyet a racionális elmének esélye sincs megérteni? Mit fog szólni hozzá a felvilágosodás bölcsője, amikor az elme gyorsabban tágul, mint a korai univerzum a Big Bang után? Leary többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ Aldous Huxley íróval. Huxley a pszichedelikus kultúra egyik előfutára, akinek meszkalin élménye a „Az érzékelés kapui” című könyvében vált halhatatlanná. Huxley meggyőzte Learyt, hogy először Amerika vezető művészeit, tudósait és politikusait kell a pszichedelikus forradalom oldalára állítani, akik majd segítenek a közvéleményt kedvezően formálni. Ennek a programnak a részeként Learynél megfordult a kor több vezető értelmiségije. A saját lakásán tartott pszilocibin szeánszok vendéglistáján szerepelt a beat kultúra költője, Allen Ginsberg, ezenkívül Arthur Koestler és Jack Kerouac írók is.
Ginsberg, Leary és Metzner egy Buddha-szobor előtt
Ez az időszak a vihar előtti csend volt Leary életében, de ahogy telt az idő, úgy gyűltek a felhők a feje felett. Ennek két oka volt. Egyrészt, Learyre féltékenyek lettek kollégái, mivel az összes pszichológus PhD hallgató vele akart dolgozni. Másrészt, volt egy szekta jellege a pszilocibin projektnek. A csoport nagyon zárt volt és látványosan lenézték a nem trippelő kollegákat. “Hogyan lehetne megérteni az elmét, ha az ember nem éli át személyesen annak ezer árnyalatát?” Ráadásul a projekt semmilyen más tudományos kutatáshoz nem volt kapcsolható, zavaros volt, hogy miről is szól az egész.
Még a projekt megalapításának második évfordulója előtt, 1962 márciusában a pszichológia tanszék belső vizsgálatot tartott Leary kutatási modelljéről és annak kétes biztonságáról. Leary azzal védekezett, hogy a kutatásokban résztvevő több mint 300 emberből mindössze csak néhánynak voltak bármilyen negatív tapasztalatai, míg 75 százalékuk élete legjelentősebb spirituális élményének tartotta tripjét. Azonban a kollegáknak szinte mindegy volt, hogy a szer eufóriát vagy rettegést okoz, a szélsőséges érzelmi állapotok előidézése támadhatóvá tette a pszilocibint.
A történetet felkapta több országos napilap és negatív hangvételű, hatásvadász cikkek jelentek meg a “drogprofesszorról”. A kémiai megvilágosodás lehetősége túl hihetetlennek bizonyult az alkoholon felnőtt keresztény Amerikának és a közvélemény Leary ellen fordult. A rossz publicitás miatt a Harvardnak is egyre kínosabb lett a projekt és meg akart szabadulni tőle. Ezt Learyék is érezték és végül a csapat úgy döntött, hogy önszántukból otthagyják az egyetemet. Azonban 1963 tavaszán, mielőtt lejárt volna a felmondási idő, az egyetem kirúgta Learyt, hogy látványosan elhatárolódjon. Learyt az elbocsátás különösebben nem zavarta. Célja ugyanis ekkor már rég nem a tudományos karrier volt, hanem a világ megváltása a pszichedelikus drogok segítségével.
A média sokat foglalkozott Leary kirúgásával, az esetnek híre ment egész Amerikában. Népszerűsége hamar a csillagok közé szökött az ekkor körvonalazódó hippi ellenkultúrában. Leary megszabadult az egyetemi közeg korlátaitól, híres volt és immár semmi sem állíthatta meg pszichedelikus keresztes hadjáratát. Kirúgása után így nyilatkozott a terveiről: “Szembe mentünk a keresztény-zsidó kultúra egy isten, egy vallás, egy valóság hitével, ami évszázadok óta uralta Európát, és megalapítását követően Amerikát is. A pszichedelikus drogok kinyitják az elmét és elkerülhetetlenül egy multi-realitás világszemlélethez vezetnek. Éreztük, hogy eljött az idő egy új, humanista valláshoz, amely pluralizmuson és tudományos pogányságon alapszik.”
Az “új vallás” Mohamedje természetesen Leary volt, akinek első dolga volt a maga Mekkáját felépíteni. Erre a célra a mexikói Zihuatanejo városát nézte ki, ahol egész évben sütött a nap a fehérhomokos tengerpart felett. Leary befészkelte magát egy hotelbe, amit fokozatosan egy pszichedelikus képzőközponttá formált át. Aki akart, feliratkozhatott egy kurzusra és képzett agykalauzok – a pszichológus és a sámán XX. századi keveréke – segítségével tágíthatta tudatát. A résztvevők heti egy pszichedelikus utazáson vettek részt különböző szerek segítségével. Ekkor már az LSD, DMT és a meszkalin is bővítették Leary gyógyszertárát, választékból nem volt hiány. Az idő maradék részében megbeszélték egymás élményeit, illetve előadásokat hallgattak a miszticizmusról, a Buddhista vallásról, az amazoni esőerdők sámán kultúráiról, stb. A cél egy pozitív pszichedelikus kultúra megteremtése volt, ahol maximalizálni akarták az élmény spirituális oldalát és minimalizálni a kockázatokat.
A projekt nagyszerűen indult, talán túlságosan is jól, az összes nagy amerikai médiaszolgáltató és a BBC is forgatott riportot a mexikói LSD táborról. A publicitás odavonzott rengeteg fiatalt is, akiknek a fogadására nem volt elegendő kapacitás. A tömeg egyre csak nőtt, vele együtt a problémák is. A hatóságok idővel megelégelték a rendszeressé váló kisebb-nagyobb rendbontásokat és szűk három hónap után, 1963 júliusában kiutasították a projektet az országból. Leary nem adta fel, több más Karib-szigeteki helyszínen is próbálkozott újraindítani a centrumot, de nem járt sikerrel. Néhány hónapnyi kudarc után Leary kénytelen volt feladni és szeptemberben visszatért Amerikába.
Balról-jobbra: Allen Ginsberg, Peggy Hitchcock, Timothy Leary és Lawrence Ferlinghetti tervezik a pszichedelikus mozgalom következő lépését. San Francisco, 1963.
Leary kifogyott a pénzből, így új egzisztencia után kellett néznie. A megoldás egy régi ismerőse és alkalmi szexuális partnere, Peggy Hitchcock személyében érkezett. Peggy és két bátyja szimpatizáltak Leary ideológiájával, és olajmilliomos apjuk révén könnyen megengedhették, hogy anyagilag segítsék a projektet. A következő években ők pénzelték a társulatot, illetve rendelkezésükre bocsátották a ma már legendássá vált Millbrook birtokot. A New Yorktól 130 km-re található 64 szobás kastély a következő években a pszichedelikus világ szívcsakrájává vált.
A második részben folytatódik a történet. A legendás millbrooki hippitanyán kívül szó esik még szökésről a börtönből, Leary kampányáról Kalifornia kormányzói tisztségéért és az Albert Hoffmannal való találkozásról. Egyszóval érdemes tovább olvasni!
Szigeti Balázs
