Ez a cikk eredetileg a 444-es blogunkon jelent meg.
Sokak számára teljes őrültségnek hangzik, hogy orvos írjon fel heroint egy heroinfüggőnek. Vagy hogy LSD-vel kezeljünk egy alkoholistát. Mégis, az ELTE Pszichológiai és Pedagógiai Kar által most díszdoktorrá avatott holland professzor szerint a kutatások igazolják, hogy bizonyos szerek a függőségek kezelésében eredményesen alkalmazhatóak.
Csütörtökön tartotta online formában “A tudomány és az addiktológiai ellátás jövője” címmel a díszdoktori előadását Dr. Wim van den Brink, az Amszterdami Egyetem professzora. Van den Brink professzor a függőségekkel kapcsolatos neurológiai és pszichiátriai kutatások nemzetközi szinten is egyik legjelentősebb szereplője. Hollandiában ő az Amszterdami Addiktológiai Kutatóintézet (AIAR) igazgatója, és az utrechti Heroinfüggőség Kezelésének Nemzeti Bizottsága (CCBH) tudományos igazgatója. Az akadémai irodalmat gyűjtő Google Scholar kereső több mint ezer szakcikket dob ki a nevére.
Wim van den Brink professzor (forrás)
Néhány napja személyesen is meginterjúvoltam van den Brink professzort, és volt alkalmam beszélgetni vele a tudományos munkásságáról. Kifejtette, hogy az egyoldalú megközelítésekkel szemben ő úgy véli, a függőség nem önmagában biokémiai, nem is pszichés és nem is társadalmi jelenség – hanem a három együtt. Bio-pszicho-szociális állapot.
Ő maga leginkább a függő emberek agyában bekövetkező neurológiai változásokat vizsgálja, de nem gondolja, hogy ezek mindenre magyarázatot adnak önmagukban. Mindenesetre fontos eredményekre vezettek a függőség kezelésével kapcsolatban. Így például egyik nagy eredményének tartja, hogy sikerült bebizonyítani: a függőség igen jelentős részben genetikailag meghatározott adottságokra épül.
Ez nem azt jelenti, hogy bizonyos génekkel valaki szükségszerűen csak függő lehet, de azt igen, hogy jóval nagyobb valószínűséggel válik azzá. Kell persze ehhez még más, környezeti tényezők együttjátszása is. Így például nagyon gyakran a kora gyermekkori traumák jelentősen hozzájárulnak a későbbi függőség kialakulásához. A genetikai adottságok vizsgálata ahhoz is jobban hozzásegít minket, hogy meghatározzuk, melyik páciensnek vajon milyen kezelés válhat be a legjobban. A professzor egyik kutatása bebizonyította, hogy a különféle génmarkerekkel rendelkező páciensek eltérően reagáltak az alkoholizmus kezelésére használt gyógyszerekre.
Ami az opiátfüggőséget illeti, a függők egy jelentős része jól reagál a pszichoterápiára és a különféle terápiás közösségekre. Mások viszont hiába próbálnak ki többféle rehabot is, nem jutnak egyről a kettőre és visszaesnek. A visszaesések megelőzése Van den Brink professzor szerint a függőségek kezelésének legfontosabb eleme. Hiszen viszonylag könnyű valakit detoxikálni, tehát megszüntetni a fizikai elvonási tüneteket. Az igazi problémát az ezután fellépő sóvárgás és visszaesések jelentik. Ezért kutatásainak jelentős része irányul a sóvárgásra, aminek három fajtáját különböztette meg (jutalmazó, megkönnyebbülést hozó és rögeszmés).
Mit lehet tenni azokkal, akik a pszichoterápia ellenére is visszaesnek? Nekik gyakran gyógyszeres kezelésre van szükségük. Erre alkalmazzák például a metadont és a buprenofrint. Ezek helyettesítő gyógyszerek, amelyek szintén függőséget okoznak, de kiragadják a függőt az illegális drogpiac csapdájából, és lehetővé teszik, hogy életben magyardjon és megőrizze az egészségét. Nem mindenki reagál azonban jól ezekre a gyógyszerekre sem. Van a heroinfüggőknek egy kisebbsége, kb. 5-10%-a, akik visszatérnek a heroinhoz.
Ezeknek a függőknek kezdett el először Svájcban Ambros Uchtenhagen professzor a 90-es években orvosi heroint felírni. Meglepően pozitív eredményekkel: a páciensek jelentős része néhány év alatt jelentős sikereket ért el az egészség, a családi élet és a munka terén. És ami fő: nem követtek el többé kisebb lopásokat, hogy beszerezzék a napi adagokat. Sőt, meglepően hangzik, de a heroinprogramban részt vevő függők egy része néhány évvel a programba való belépés után átiratkozott a leszokást célzó kezelésbe!
A heroinfenntartó kezelésről az első randomizált kontrollált vizsgálatot Van den Brink professzor és társai végezték el Hollandiában, amit azóta számos országban megismételtek. A kutatások egyöntetű eredménye: a heroinfenntartó kezelés kimagaslóan eredményes kezelési forma. Mi több: költséghatékony, tehát több pénzt spórol meg az államnak, mint amennyibe kerül. Hiszen embereket vezet vissza a társadalomba. Még a tudományos kutatások legmagasabb szintjének számító Cochrane Review is igazolta ezt.
Mégis, a heroinfenntartó kezelés mind a mai napig csupán néhány országra korlátozódik (egy ilyen programot bemutatunk az Egy nap az életünkből című dokumentumfilmünkben, amit itt ingyen megnézhetsz!). Ennek nem szakmai, hanem politikai okai vannak, hangsúlyozza Van den Brink professzor. A közvélemény jelentős részében idegenkedést szül ez a megközelítés, elsősorban azért, mert szerintük ez csak felváltja az egyik függőséget a másikkal. Magyarországon még a metadonfenntartó kezelés filozófiáját is nehezen fogadják el (olvasd el erről egy metadon-kliens korábbi beszámolóját). De valójában függőség és függőség között óriási különbség lehet. Ezt nem csak a heroin példája igazolja, de újabban ígéretes kísérleteket folytattak a pszichológiai kezelésre rosszul reagáló kokainfüggők dexamfetaminnal való gyógyszeres kezelésével.
A díszdoktori előadásán Van den Brink professzor szintén említette, hogy
az addiktológiai kutatás egyik legígéretesebb új területe a
pszichedelikumok kutatása. Az 50-es és 60-as években már virágzottak az
LSD szerepét az alkoholizmus kezelésében vizsgáló kutatások, és hosszú
évtizedekig tartó kényszerszünet után most ismét lehetőség nyílt a
folytatásukra. A pszichedelikus szerek esetében azonban a logika
teljesen más, mint a gyógyszeres helyettesítő kezelésnél: itt
pszichoterápiával együtt alkalmazva csupán néhány fogyasztási epizód tud
kiváltani mélyreható változásokat a függők agyműködésében.
A pszichedelikus szerek nem váltanak ki függőséget, ugyanakkor megkönnyíthetik, hogy a páciens feldolgozzon olyan traumákat, szembenézzen olyan eltemetett érzelmekkel, amelyek a függősége eredőjében állnak. Természetesen ezek sem csodaszerek és nem működnek mindenkinél. De korábbi vizsgálatok igazolták, hogy az LSD asszisztált terápia jobb eredményeket hozott az alkoholisták kezelésében, mint a kezelés egyéb formái. A pszichedelikus szerek azonban tiltólistán szerepelnek, és gyógyászati alkalmazásukat az egyre növekvő bizonyítékok ellenére sem ismerik el az államok, így Magyarország sem. A további kutatások mellett tehát szemléletváltásra van szükség ahhoz, hogy ígéretes új kezeléseket dolgozzunk ki a függőséggel küzdő emberek számára. Mert éppúgy, ahogy a függőségig vezető életutak, a függőséggel küzdő emberek is sokfélék lehetnek, a felépülés útjai is sokfelé ágazhatnak.
Sárosi Péter
