Egyik kedvenc pszichológusom, Donald Winnicott szerint a pszichoterápia lényege „egyedül lenni egy másik jelenlétében”. Egy gondoskodó másik ember jelenléte az, ami támpontot nyújt a saját belső valóságunk felfedezéséhez.
Ez az éltető kapcsolat Winnicott szerint ugyanaz, mint ami az életünk korai szakaszában a szülő és a gyermek között alakul ki. És aminek a segítségével a gyermek, ideális esetben, megtanul egyedül lenni.
Hogy mi? Kérdezheted most. Az éltető kapcsolatban tanulunk meg egyedül lenni?
Igen, pontosan ezt állítja Winnicott, bármilyen paradoxonnak tűnjék is első hallásra. A gyermek érzelmi érésének legbiztosabb jele ugyanis az a képesség, hogy megtanul egy másik személy jelenlétében egyedül maradni – nem a szó fizikai, hanem lelki értelmében. Önmagára, a saját belső világára reflektálni. Winnicott szerint például nagyon fontos, hogy a kisgyermek megtanuljon a szülő jelenlétében egyedül játszani.
Amikor megszületünk, még nem rendelkezünk önálló énnel – sem pedig az egyedüllét képességével. Ahogy Winnicott találóan megfogalmazza: „nincs olyan, hogy a baba … a baba önmagában nem képes létezni, csakis egy kapcsolat részeként” – utalva ezzel arra, hogy a babát az első időszakban csak és kizárólag a gondviselőjével való kapcsolatban lehet elképzelni.
Nem úgy születünk, hogy azonnal tisztában vagyunk a saját különálló testi-lelki létezésünkkel. Az énünk a szülői gondoskodás kohójában formálódik. A saját testünkről, a saját lelkünkről először azon keresztül nyerünk bármiféle képzetet, ahogyan a gondviselőink felvesznek, megérintenek, beszélnek hozzánk.
Ahhoz, hogy egyénként létezzünk, meg kell tanulnunk egyedül lenni: meg kell tanulnunk, hogy a szülő távollétekor sem szűnünk meg létezni. Ehhez kell egyfajta „ősbizalom” – ami ellensúlyozza a magánytól, elutasítottságtól való „ősrettegést”.
Annak megtapasztalása, hogy a szükségleteinket alapvetően ki tudjuk elégíteni. Hogy van értelme kifejeznünk a vágyainkat, az érzelmeinket. Ha nem így történik, akkor azt fogjuk érezni, hogy a szükségleteink, az érzelmeink nem valósak – ergo valójában mi magunk sem vagyunk valósak. Kiépítünk egy Hamis Ént, hogy megfeleljünk a környezetünk, a gondviselőnk elvárásainak. A gyermek így örökösen stresszben van és lesi a környezetéből érkező jeleket, hogy megfeleljen azoknak – tökéletesítve a maszkját, amit visel.
Aki folyamatos kényszert érez arra, hogy a környezetére reagáljon, aki csak az ingerekre való reagáláson keresztül képes biztosítani magát arról, hogy létezik – az nem képes élni. Nem képes létezni, a jelenben lenni. Ebből a szempontból megérthetjük azt a sok torz viselkedésmintát, megküzdési stratégiát is, amit felnőttként alakítunk ki mi, emberek.
„A létezés alternatívája a reaktivitás, a reaktivitás pedig megszakítja a létezést és megsemmisít,” írja Winnicott.
