Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Az emberek a drogfogyasztással kapcsolatban (és itt most beleértem a legális szereket, mint amilyen az alkohol!) nagyon binárisan és végletesen gondolkodnak.
Szeretünk skatulyázni: fekete-fehér, buzi-heteró, vallásos-ateista, alkesz-józan, tiszta-drogos. Megnyugtatja a lelkünket, ha bele tudunk helyezni mindenkit a szűkös kis kategóriáinkba. Pedig a valóság sokkal összetettebb és bonyolultabb ennél. Az emberek a legritkább esetben kategorizálhatók be ilyen kizárólagos módon. A legtöbbször a két véglet között helyezkednek el.
Nincs ez másként a drogfogyasztás jelenségével sem. Itt is szeretünk fekete-fehérben gondolkodni: vagy drogfüggő valaki, vagy nem. Ezt a gondolkodást persze erősíti az a medikalizáló megközelítés is, ami a drogfüggőséget egy könnyen diagnosztizálható agybetegségnek tartja. Csak ki kell pipálni a megfelelő rubrikákat az addikció súlyosságot mérő skálán, és valakire ráaggathatjuk az addikt címkét. Akár egy életre is, hiszen a közkeletű vélekedés szerint aki egyszer függővé vált valamitől – az egész életére függő marad.
A drogfogyasztásról azonban sokkal inkább úgy kellene gondolkodnunk, mint spektrumról (lásd az ábrán).
Ahol nem csupán bináris opciók vannak: a drogfogyasztói spektrum két végletét adó jótékony használat és a függőség között rengeteg színárnyalatot találunk. És gyakran ugyanaz a személy is hol az egyik, hol a másik irányban halad ezen a spektrumon.
Az emberek nagyon eltérő okból kezdenek el drogokat fogyasztani. A különféle egyének életében különféle szerepet, funkciót tölt be a különféle drogok fogyasztása. És ez változik a változó társadalmi helyzettől, élethelyzettől függően. Túlnyomó többségük megmarad rekreációs fogyasztónak. Egy kisebbségük azonban rövidebb vagy hosszabb időre átcsúszik a problémás szerhasználat (abúzus) kategóriájába. És bizony vannak, akik függővé válnak egy szertől.
A jó hír azonban az, hogy a drogfüggőség (beleértve az alkoholizmust is) nem életre szól. Fel lehet belőle épülni.
Mitöbb: a statisztikák szerint az emberek jelentős része mindenféle professzionális segítség nélkül is felhagy a problémás szerhasználattal. Mert történik valami olyan esemény, ami gyökeresen megváltoztatja az életét.
Híres példa: a vietnámi veteránok, akik rászoktak a heroinra a fronton, hogy a halálfélelmet és stresszt csillapítsák, túlnyomó többségben leszoktak róla, miután hazaértek és visszailleszkedtek az otthoni életükbe.
De gondoljunk csak a cigarettára, ami az egyik legaddiktívebb szer a világon. Borzasztó nehéz letenni – és mégis, mindannyian ismerünk olyanokat, akik megtették. És mindannyian ismerünk olyanokat is, akiknek nem sikerült. És ismerünk olyanokat is, akik hosszú évekig próbálkoztak sikertelenül, már mindenki lemondott róluk – és aztán mégis sikerült nekik leszokni.
Vajon vannak emberek, akik genetikailag függőnek születtek? Nos, nincs olyan gén, ami függőségre kárhoztatna bárkit valamiféle végérvényes determinizmussal.
Bár a gének kétségkívül szerepet játszanak a függőség kialakulásában, csupán hajlamot adnak nekünk. És hogy ez a hajlam vajon függőséghez vezet-e, vagy esetleg valamilyen teljesen más szenvedélyben nyer kifejeződési formát (sport? vallás? tudomány? család?), az egy sor dologtól függ.
A drogfüggőség kialakulása például függ attól attól, hogy milyen gyermekkorunk volt: gondoskodtak-e rólunk, kifejlesztették-e az egészséges kötődés képességét bennünk. Vagy hogy milyen környéken nőttünk fel, és milyen körülmények között. Vagy hogy mennyire éreztük jól magunkat a kis közösségeinkben és mennyi stressz ért minket a mindennapok során.
Az emberek sokféle okból használnak szereket – és sokféle okból lehetnek drogfüggők is. Ha meg akarod érteni, hogy miért, akkor tovább kell lépned a skatulyázgatáson. Nincs speciális „addikt személyiség” – nem azért lesz valaki függő, mert jellemtelenebb, hitványabb lenne másoknál.
Ne azt kérdezd, mi a baj vele – hanem azt, hogy mi történt vele. Meg kell értened az ember történetét, és hogy ebbe a történetbe hol, hogyan, mikor illeszkedett be a drogfüggőség.
A fekete-fehér skatulyázós gondolkodás borzasztó káros. A tudományos kutatások igazolják, hogy a kezelésbe kerülés egyik fő akadálya a függőséggel küzdő embereknél nem más, mint a megbélyegzés, a stigma – és az attól való félelem. Ezért nem jó az, ha arra helyezed a hangsúlyt, hogy konfrontálódj a függő emberrel: ha sarokba akarod szorítani, hogy márpedig ő fogadja el a kis címkét, amit te rá akarsz aggatni.
A címkézés nem segít abban, hogy az illető felismerje a változás szükségességét és motivált legyen a változásra.
Ahelyett, hogy elkülönítenénk az embereket „függőkre”, „drogosokra”, „junkie-kra”, „alekszokra” stb. és saját magunkra, a „normális”, az „egészséges” emberekre – inkább próbáljunk együttérezni velük. Tekintsük őket úgy, mint akik nem mások, mint mi, csupán rossz dolgok történtek velük. És ha hasonló rossz dolgok történnek velünk, akkor akár mi is kerülhetnénk hasonló cipőbe.
Amikor Ramana Maharshit, a hindu bölcset megkérdezték, hogy “miként bánjunk másokkal,” akkor így felelt: “nincsenek mások.”
Sárosi Péter
