„Ha nem formálod át a fájdalmad, akkor továbbadod azt,” írja Richard Rohr. Minél idősebb leszek, annál jobban belátom ennek a bölcsességét. Elég kinyitni a közösségi médiát: emberek fröcskölik, vetítik egymásra a ki tudja honnan eredő fájdalmukat. Okosnak és logikusnak tűnő érvekbe csomagolják keserűségüket – de elbeszélnek egymás mellett. Mindenki a múlt kísérteteivel hadakozik. Robotpilótában reagál valamire, a múltból. Nem a jelenre. És persze ezt tovább erősíti, hogy nem is látják az arcát annak, akivel összeakaszkodtak: beleképzelik azt, amit bele akarnak képzelni. Mint az emberek, akik keresik a kiutat egy sötét kamrából, de folyamatosan egymás lábára lépnek rá, egymást lökik fel, és egymást szidják érte. Vagy olyan ez, mint egy színház, ahol a színészek különböző színdarabokból származó szerepeket tanultak be – hogy ugyanazon a színpadon, ugyanazon előadás alatt adják elő. Egymás szavába vágva, egymást túllicitálva próbálják a maguk szerepét, a maguk darabját eljátszani. Az eredmény: kakofónia. Párbeszédek helyett sehová sem vezető, egymással sehol nem találkozó végtelen, önigazoló monológok képeznek zajt. A helyzet az, hogy egyetlen lépés, amit a saját fájdalmad feldolgozásáért tettél, ezerszer többet ér, mint az, hogy egy vitában vagy egy veszekedésben te maradsz felül, vagy tiéd lesz az utolsó szó. (note to myself) kép: Pieter Bruegel