Vajon mikor mondhatjuk, hogy valóban elérhető/hozzáférhető/elfogadható egy egészségügyi vagy szociális szolgáltatás/program?
Magyarországon a függőséggel rendelkező embereknek csak a töredéke jut ellátásba. Vajon miért van ez? Egyrészt persze óriási a szakemberhiány, és az elmúlt években nagyon fontos egészségügyi és szociális szolgáltatások, programok szűntek meg.
De ez önmagában még nem magyarázat. A probléma gyakran az, hogy bár rengeteg az állam számára rejtett, láthatatlan alkoholista és egyéb drog- és viselkedésfüggő él közöttünk, közben gyakran egyes (papíron vagy valóságban?) létező programokat, ellátóhelyeket meg nem lehet feltölteni.
És azt is látjuk, hogy gyakran éppen azok kerülnek be a legkevésbé a ellátórendszerbe, akiknek a leginkább szüksége lenne az ellátásra. A legsúlyosabb állapotban lévő, leginkább szenvedő emberek – akiknek a környezete is borzasztóan szenved.
Erre önmagában nem megfelelő (bár kétségkívül kényelmes és gyakori) magyarázat, hogy ezek az emberek „nem akarnak” ellátásba kerülni, vagy „nem elég motiváltak” erre. Hiszen a megfelelően működő és hozzáférhető ellátórendszer a motivációt is képes javítani, növelni. Nem az egyén hibája, ha tömegek szorulnak ki az ellátórendszerből. A gond az, ha az ellátórendszer, bár látszólag nyitott, de valójában tele van olyan láthatatlan vagy látható, fizikai vagy mentális beépített gátakkal, amelyek megakadályozzák, hogy az emberek jelentős része bejusson.
Hiába vannak jelen bizonyos szolgáltatások az addiktológiai ellátórendszerben. De önmagában az, hogy ezek léteznek, nem jelenti, hogy egyszerűen csak kipálhatjuk a listát, hogy nincs több dolgunk.
A WHO megkülönbözteti a hozzáférhetőséget az elérhetőségtől és az elfogadhatóságtól.
Egy szolgáltatás elérhető (available) akkor, ha megfelelő számú szervezet, intézmény nyújtja azt a szolgáltatást, megfelelő férőhellyel és lefedettséggel, megfelelő számú képzett szakember alkalmazásával, akiket meg lehet fizetni és akik el vannak ismerve.
Egy szolgáltatás hozzáférhető (accessible) akkor, ha még a kevésbé jómódú kliensek is könnyen bejuthatnak, ha a távoli kistelepüléseken, szegregátumokban élők is gyorsan odautazhatnak, és ha nemre, származásra, szexuális orientációra stb. tekintve mindenki hátrányos megkülönböztetés nélkül befogadva érzi magát.
Egy szolgáltatás elfogadható (acceptible) akkor, ha egy adott közösség tagja számára kulturálisan releváns, ha az adatait bizalmasan kezelik, és ha nem érzi úgy, hogy megbélyegző, ítélkező módon áll hozzá a személyzet.
A „három A” mellé a WHO egy negyedik kategóriát is felállított, ami szintén fontos: a minőség (Quality). Hiába működik egy szolgáltatás, ha nem felel meg a nemzetközi és hazai szakmai ajánlásoknak, minőségi sztenderdeknek, és nem tudományos bizonyítékokon alapul.
Nézzünk néhány konkrét példát az AAAQ feltételek érvényesülésére!
Tegyük fel például, hogy van egy olyan program, ami arra szolgál, hogy aktív droghasználók betérjenek és kapcsolatba lehessen velük lépni, esetleg további kezelésbe irányítva őket. Nevezik ezeket alacsonyküszöbű drop-in szolgáltatásoknak is. Nagyon fontos szerepet töltenek be: ezek a belépési pontok az ellátórendszerben.
De vajon léteznek ezek a programok az érintettek közvetlen lakókörnyezetében? Vagy csak távol, esetleg drága, időigényes közlekedéssel megközelíthetően? Vajon a nyitvatartási órák egyeznek-e az ő időbeosztásával? Vajon rendelkezésre állnak olyan eszközök, amire neki leginkább szüksége van (pl. steril tű)? Vajon nem tart-e attól, hogy a rendőrök megfigyelik és igazoltatják, ahogy ki/bemegy a programból? És vajon egy nő éppúgy biztonságban érzi magát egy ilyen helyen, mint egy férfi?
Vagy ott van mondjuk a Hepatitis C gyógykezelés. Ma már az intravénás fogyasztók tű- és fecskendőmegosztása a hepatitis C vírus terjedésének fő módja. A HCV néhány hetes tablettaszedéssel gyógyítható. Elvileg mindenkinek ingyenesen elérhető a kezelés. Mégis, az érintettek nagy része nem is tud erről, vagy ha tud, nem fog besétálni egy kórházba, hogy ott kezeljék. Mert tart attól, hogy a kórházban majd úgy fognak vele bánni, mint egy „rohadt drogossal” (stigma). Esetleg nincsenek meg a megfelelő iratai, és legálisan, a rendszer számára „nem is létezik”.
Vagy vegyünk egy kórházi helyettesítő gyógyszeres kezelést: adnak-e vajon a kliensnek olyan szert és olyan dózisban, ami szerinte megfelelően csillapítja az elvonási tüneteit? A pszichiátriai betegségével (komorbiditásával) vajon tudnak mit kezdeni, ha van? Vajon ha a munkája miatt nem tud bejárni minden nap, akkor engedik-e, hogy hetente csak egyszer kelljen bejárnia? Vajon emberségesen bánik-e vele a személyzet? Vajon rendezettek-e a lakhatási körülményei, és egyáltalán tud-e hol aludni, tisztálkodni, hogy ne büdösen és koszosan jelenjen meg?
Vagy ott van egy rehab. Vajon van-e hely a kórházi detoxban, hogy az illetőnek ne szárazelvonással kelljen lejönni, és elkezdhesse a rehabot? Vajon egy fiatalnak is megfelel, vagy csak egy felnőttnek? Vajon befogadnak-e egy nőt is? És ha a nőnek történetesen gyermeke van, akkor el tudja-e vinni? Vajon megfelelő-e a program egy vallásosnak és egy ateistának is egyaránt?
Ha van egy online tanácsadás: vajon a kliensnek van-e jó internethozzáférése? Tud-e számítógépet használni?
És még ha az általános népesség számára teljesen jól működnek bizonyos programok, szolgáltatások, akkor sem biztos, hogy jól működnek és befogadók speciális csoportok számára. A program, ami tök jól működik egy középosztálybeli herkafüggőnek, nem biztos, hogy jól fog működni egy szegregátumból érkező romának. Vagy mondjuk egy a chemszex szcénából érkező fiatal meleg srác teljesen UFO-nak érezheti magát a biofűfogyasztó utcai drogfogyasztók között egy terápiás programban.
Magyarországon persze gyakran már „az első A” – tehát az availability, az elérhetőség – kategóriájában is elbukik egy drogfüggőséggel küzdő ember: egyszerűen nem léteznek bizonyos szolgáltatások, vagy csak mutatóban. De ha léteznek is, leginkább kevés, rosszul megfizetett, alig elismert, túlterhelt és frusztrált szakemberrel működnek. Akik egyébként gyakran heroikusan próbálnak helytállni (respect!). De sajnos nincsenek megfelelő erőforrásaik, időkereteik. És arra főleg nincs idejük, hogy még tájékoztatással is fogalkozzanak és reklámozzák a szolgáltatásaikat.
És mi tagadás: gyakran sajnos egyes szolgáltatók/szakemberek szemléletükben maguk is nagyon sok előítéletben osztoznak az általános népességgel: cigányokkal, nőkkel, melegekkel, transzokkal stb. szemben. A jó szakemberek gyakran fizetős szolgáltatást nyújtanak, ami csak a vagyonosok számára hozzáférhető. Egyes ellátóhelyek az elterelésre specializálódtak: ami a büntető-igazságszolgáltatásból átirányított, főleg alkalmi kannabisz-fogyasztó fiatalokat látja el – miközben a valódi problémákkal küzdő fogyasztók tömegei meg az utcán maradnak mindenféle ellátás nélkül.
Bonyolult kihívásokkal és akadályokkal terhes egy ilyen ellátórendszer. Bár az egyik alapvető probléma a forráshiány – a pénz nem mindegy. Egy lyukas vödörbe öntött víz annyit is ér.
És ezért lenne szükség arra, amit szakpolitikának nevezünk. Megfelelő szakpolitikusokkal és kutatókkal megtámogatva, hogy feltérképezhessük a fehér foltokat, és kialakíthassunk egy stratégiai megközelítést, hogy a leginkább prioritást élvező problémákat milyen eszközökkel és időtávban tudjuk kezelni.
Magyarországon az, amit drogpolitikának nevezünk, gyakorlatilag már hosszú évek óta szünetel. Akárcsak a nemzeti drogstrégia, ami 2020-ban lejárt, és azóta sem újították meg.
Sokan sokfélét gondolhatunk a drogpolitikáról, de egyvalamiben megegyezhetünk: ez így nincs jól.
