Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Bevallom, félve ültem be a Dizájneren című film vetítésére. Attól tartottam, hogy olyan lesz, mint ahogyan egyes cikkek tálalták a sajtóban: „vérben tocsogva órákig keresni a vénát” (444). Egy bulváros, szenzációhajhász, démonizáló tanmese az őrült drogosról. Hál’ Istennek kellemesen csalódnom kellett. Ez egy tök jó film.
Az egyik legnagyobb erőssége, hogy maguknak a drogokat fogyasztó embereknek a perspektívájából mutatja be azt, ahogyan ők megélik az életet, annak minden drámájával és szürke unalmával együtt. Mert a filmből lejön az is, hogy a magukat „anyagosként” definiáló emberek élete a leggyakrabban szürke és unalmas. Különösen kívülről nézve, amikor a fogyasztó belső mikrokozmoszában lezajló paradicsomi gyönyörből, vagy éppen pokoli kínból pusztán annyi látszik, hogy az illető arca hülye grimaszokba torzul, állkapcsa megrándul és a pupillái olyan nagyra tágulnak, amit még egy fülesbagoly is megirigyelne.
A film főszereplői olyan kitaszított páriák, akik a budapesti drogszcéna legalsó bugyrait töltik meg. A társadalom margóján élnek, az utcán töltik mindennapjaikat, egzisztenciájuk nincs, emberi kapcsolataik többnyire a közös drogozásra szorítkoznak. Ami a középosztálybeli, egzisztenciával rendelkező rekreációs droghasználóknak (ők alkotják a drogszcéna derékhadát) a hétvégi kalandok és gyönyörök birodalmához tartozik, az ezeknek az embereknek már nem más, mint folyamatos küzdelem az ásító ürességgel. Ez nem azért van, mert a dizájner drogok annyira mások lennénk, mint a hagyományos szerek. Ezeknek az embereknek a nagy része korábban a heroinnal is ugyanezt az életmódot folytatta. A lényeg az ürességtől való irtózás (horror vacui), mert az ürességben (értsd: józanság) előjönnek azok a gondolatok és érzelmek, amelyekkel nem akarnak szembe nézni. Ezt a szembenézést kell elkerülni, elodázni, késleltetni, még egy kicsit, még csak egy napig, még egy adaggal.
Máté Gábor „A sóvárgó démonok” című könyvében ezeket az embereket írja le úgy, mint a buddhista pokol éhes szellemeit, akiket a kínai festők előszeretettel ábrázolnak hatalmas bendővel de parányi, keskeny torokkal. Csillapíthatatlan étvágyukat soha nem tudják kielégíteni, hiába próbálnak habzsolni. Máté szerint nem jellemhiba vagy akaratgyengeség miatt lesz valakiből ilyen éhes szellem, de nem is pusztán biológiai, genetikai okokból. Nem pusztán a drog tesz valakit függővé, és nem az alkohol tesz valakit alkoholistává. Hiszen akkor nehezen lehetne megmagyarázni, hogy miért van az, hogy egyes emberek egész életükre megmaradnak rekreációs fogyasztónak vagy alkalmi borivónak, míg más emberek belevesznek a függőség reménytelenül kacskaringós spiráljába. Nem kell szer ahhoz, hogy valaki függő legyen, Máté maga például vásárlásfüggőségét hozza fel példának. A függőségek kialakulásában a kora gyermekkori élmények fontosságát hangsúlyozza, amelyek az üresség és a fájdalom eredőjében állnak, aminek a leküzdésére a függő törekszik.
A film felvillantja, bár nem bontja ki teljesen, hogy valószínűleg a főhős, Geri esetében is a rosszul funkcionáló családban eltöltött gyermekkor élményei játszottak kulcsszerepet abban, hogy „anyagossá” vált. A legérdekesebb jelenetek számomra nem azok voltak, amikor éppen vénát keres vagy betépve löki a sódert. A legizgalmasabb rész éppen az, amikor hajnal felé magába roskadva ül a villamoson, vagy kattogva járkál fel alá a Jászain. „Most jönnek a gondolatok,” mondja. A gondolatok és érzések, amiket nem akar gondolni és érezni, a bűntudat, az önvád, a szégyen. De ezekre nem lehet jövőt építeni.
Pár éve, amikor a portugál dekriminalizációról (értsd: a drogfogyasztók büntetésének megszüntetése) készítettünk dokumentumfilmet, meginterjúvoltunk egy idős professzort, aki részt vett a reform előkészítésében. Azt mondta nekem, hogy alapvetően az győzte meg a dekriminalizáció szükségességéről, hogy ő világ életében olyan politikákat tartott helyesnek, amelyek építik és gyarapítják az emberek önbecsülését (self-esteem). Magyarországon sajnos az emberek többsége még mindig meg van győződve arról, hogy a drogfogyasztó emberek a társadalom szemete, és csak akkor javulnak meg, ha ezt jól a fejükbe véssük és tudatosítjuk bennük. Ha üldözzük és büntetjük őket. Persze nem azt mondom, hogy azt az életmódot, amit ezek az emberek folytatnak, tolerálni lehet vagy kell. De mégis, tehetnénk mást, többet, jobban. Ha volt egy kis hiányérzetem a filmtől, akkor talán ennek a társadalmi dimenziónak a kibontatlansága miatt volt, hiszen a film egy olyan időszakban készült, amikor a drogfogyasztók démonizálása, üldözése, a segítő programok bezárása szárnyakat kapott.
A filmet nézve mindvégig az volt az érzésem, hogy az egyik legfontosabb dolog, ami ezekből az emberekből hiányzik, az nem más, mint az önbecsülés. Bármennyire is magabiztosságot próbálnak sugározni a süket dumájukkal. Geri többször is említi, hogy nem hisz saját magában. Lemondott magáról. Minden pozitív változásnak (felépülésnek) részét kell képezze az, hogy ezt az önbecsülést újraépítse. Enélkül még a puszta józanság sem ér semmit. A felépülés alapvetően nem találkozókon való felszólalást meg fogcsikorgatva fenntartott absztinenciát jelent, hanem azt, hogy az ember értelmet és célt találjon az életében. Reméljük, egyszer majd Geri is megtalálja ezt.
A filmet több budapesti moziban is megnézheted.
Sárosi Péter
