Keith Richards, a Rolling Stones legendás gitárosa tud egyet s mást a drogokról – és, bár nem éppen egy felépülési szerepmodell, arról is, hogy miként lehet velük leállni. Leállásainak története lépcsőzetes: 1978-ban állt le a heroinnal, 2006-ban a kokainnal, 2019-ben a dohányzással (ami az egyik legdurvább függőség mind közül). Alkalmilag ma is fogyaszt még alkoholt és füvet.
Könnyű lenne annyival elintézni ezt a „drogkarriert”, hogy egy különösen élvhajhászó, hedonista személyiségű emberről van szó. Aki a 60-as években rossz társaságba keveredett, magával ragadta a beat-korszak romantikus lázadása, antiszociálissá és gyökértelenné vált. Még ma is sokan ezzel magyarázzák a drogfüggőség elterjedtségét: nihilizmus és az értékek válsága.
De ez a kép nem teljes. A drogokkal való kísérletezés mögött állhat a kíváncsiság, a felfedezésvágy, a társadalom elleni romantikus lázadás és az élménykereső impulzivitás. De a függőség mindig jóval többről szól ennél. A függőség többről szól a puszta kémiai dependenciánál is: a fizikai elvonási tüneteknél és a sóvárgásnál. Hogy miről szól igazán, azt nem más fejtette ki a megélt tapasztalatai alapján nagyon találóan, mint maga Keith Richards.
Richards szerint a függőség nem más, mint a menekülés, a felejtés hajszolása – hogy legalább néhány óráig ne legyünk önmagunk.
Az „I can get no satisfaction” (a dal, amit a legenda szerint Richards álmában írt) így új értelmet nyer: azért nem tudsz igazán kielégülést nyerni a drogozásban, szexben, mert hiába mászol fel az eksztázis legmagasabb hegyére, végül mindig visszazuhansz a völgybe, ahonnan kiindultál: saját magadhoz. Nem menekülhetsz önmagad elől.
De vajon miért ne akarna valaki önmaga lenni? Vajon miért nem akart Keith Richards önmaga lenni? Miért nem akar emberek tömege önmaga lenni – sorozatokba, szexbe, gyorskajába menekülni előle? Vajon miért képesek emberek ilyen torzulásokra, ilyen hihetetlen játszmákra, ilyen kockázatok vállalására csak azért, hogy néhány órára ne legyenek önmaguk? Ez a kérdés visz el bennünket a függőség valódi gyökeréhez.
Van egy szakadás – egy törés. Ami először talán csak egy kis hajszálrepedésként indul, de aztán szakadékká tágul. Egy gyanú, ami később meggyőződéssé válik és bevésődik az elmébe: hitté abban, hogy „valami baj van velem.” És csak úgy kaphatok megfelelő figyelmet, gondoskodást, amennyiben valaki más leszek. A vágyunk, hogy tartozzunk valahová, valakihez, születésünktől fogva meghatározza az életünket. Ennek a vágynak a torzulásai vezetnek a viselkedésünk torzulásaihoz is.
Például olyan dolgokhoz akarunk tartozni, kapcsolódni, amik nem adhatnak valódi kielégülést, ellenben további szenvedést gerjesztenek. Ez a függőség. A függőség szégyen, a szégyen elszigetel és magányossá tesz, a magányosság tovább fokozza a függőséget. Ezért fogalmazta meg Johann Hari – helyesen – hogy a függőség ellentéte nem egyszerűen az absztinencia, hanem az egészséges emberi kapcsolódás.
Vagy akár úgy is mondhatnánk: a függőségből a valódi felépülés nem a fogcsikorgatva megtartott józanság. Hanem az, amikor megtanulsz kimondottan örömet találni a józan életedben. Talán ez magyarázza azt is, hogy miért sikerült Keith Richardsznak. Akinek az igazi szenvedélye a zene maradt, és amikor a drogok a zenélés útjába kerültek, ő a zenét – és az embereket, akik fontosak neki – választotta. De ettől az élete még csupa szenvedély maradt. A jó értelemben. Ő maga is kijelentette: józanul játszani számára élvezet és egyedi élmény – immár örömmel képes önmaga lenni, hálás lenni azért, aki, ami. Talán ez a titka.
